Szerelemmel próbáltam gyógyítani a sebeidet, mégis bántottál!

Azt hiszem, már az első találkozásunkkor tudtam, hogy veled szeretnék élni egész életemben. Minden, amire csak vágytam, ott volt a szemeidben. Hittem, hogy két ember - ha egymásnak teremtette őket a sors - bármire képes együtt.

Amikor meséltél a gyerekkorodról, hogy az egész család állandóan az apukád hangulatváltozásait leste, magamban fogadalmat tettem. Ha úgy alakul az élet, hogy mi egy pár leszünk, én megmutatom neked, hogy mit jelent a feltétel nélküli szeretet.

Már a közös életünk első napjaiban láttam, milyen mélyek a sebeid. Megértettem, hogy hozzá kell szoknod a szeretethez. Segíteni szerettem volna abban, hogy teljes életet élj velem, ezért eldöntöttem, hogy soha nem helyezem magam az első helyre. Most végre legyen úgy, ahogyan te szeretnéd, hiszen eddig mindig úgy éltél, ahogyan más szerette volna. Sokat beszéltél erről, nekem pedig folytak a könnyeim, mert láttam azt a kisfiút, aki nem örülhetett úgy, ahogyan a többi gyerek. Apád terrorja tulajdonképpen tönkretette anyukádat és téged is.

Az első karácsonyunkat úgy vártam, mint talán soha semmit az életemben. Hazamentél pár órára a szüleidhez, hogy "letudd" a kötelező feladatot, én pedig feldíszítettem a legszebb fát, amit csak el tudtam képzelni. Minden részletet titokban tartottam, még a fa is egy barátnőmnél várta, hogy majd a te fád legyen.

Gondosan becsomagoltam az ajándékodat - a szívem mélyén azt reméltem, ha egyszer megéled, milyen is lehet egy ünnep, akkor talán máris gyógyulnak a lelki sebeid. Ám amikor megjöttél, sötét volt a tekinteted. Gyorsan bekapcsoltam a zenét, és csillagszórókat gyújtottam. Te egy mozdulattal félresöpörtél mindent, és azt mondtad: "Hagyd ezt abba, túl sok vagy! Nem látod?" És még a fába is belerúgtál.

Kicsit meghaltam, de aztán megráztam magam. Hiszen lehet, hogy valóban túl sok vagyok. Rád kényszerítek valamit, ami csak nekem fontos. Márpedig ami csak nekem fontos, az valójában nem is fontos. Együtt élünk, együtt kell döntéseket hoznunk. Az ünnepeinkről is. Végül is ez csak egy fa, ami téged nyilván valami rosszra emlékeztet. Ki vele!

Emlékszem, akkor éjjel különösen kedves és gyengéd voltál. Csak simogattad az arcom, fogtad a kezem, és megköszönted, hogy nem hisztiztem, hanem elfogadtam, hogy neked ezek az ünnep dolgok nem mennek. Valahogy mindig kiborulsz tőlük, mondtad. Boldoggá tesz, hogy elfogadtam, ezek nélkül is lehet élni. Az a fontos, hogy szeretjük egymást. Nekem pedig elöntötte a szívem a szeretet, és attól kezdve vigyáztam, hogy ne legyek túl sok.

Forrás: Shutterstock

Vigyáztam, de nagyon úgy tűnt, hogy nem tudom eléggé felismerni a határokat. Volt, amikor a nevetésem volt túl hangos neked, volt, amikor túl sokáig hagytalak magadra. Volt, hogy túl erőszakosan kértem, menjünk el együtt valahová. Volt, amikor túl kedves voltam máshoz, és volt, amikor túlzásba estem a vásárláskor. Előfordult, hogy túl szexi volt a ruhám, de az is, hogy túl sokat ettem. Ez a "túl" szócska állandó kísérője lett az életünknek, ha rólam volt szó. Eddig soha nem gondoltam magamról, hogy mindent túlzásba viszek. Pedig nyilván így van, ha te, akit a világon a legjobban szeretek, így látod.

Anyukám azt mondta, hogy szerinte még a nyakamat is behúzom, ha veled vagyok, és ez nem szeretet. De elmondtam neki, hogy szerintem meg épp az a feltétel nélküli szeretet, hogy úgy csináljuk a dolgokat, ahogyan a másiknak jó. Mert olyannak fogadjuk el, amilyen. És hülyeség, hogy behúzom a nyakam, miért tenném?

Egyszerűen csak odafigyelek rád, hiszen te vagy az első helyen. Amikor anya erre azt mondta, hogy ennek az önfeladásnak nem lesz jó vége, ő bizony nem látja a kölcsönösséget, jól összevesztem vele. Úgy éreztem, hogy nem ért meg engem sem, nemhogy téged, és sokáig nem is akartam látni.

Nem tudom, mikor érkezett el az a pillanat, amikor mégis valahogy másképpen néztem rád. Lehet, hogy az a reggel volt az első ilyen, amikor benyúltam a szekrényembe, és rájöttem, hogy egyetlen ruhám sincs, amit nem te választottál? Vagy az az este, amikor századszor néztük meg ugyanazt a filmet, mert téged csak az tud kikapcsolni? Vagy amikor kidobtad a virágot, amit olyan örömmel vittem haza, mert nem bírtad a szagát? Amikor elültél az asztaltól, mert zavart, hogy túl hangosan rágom az ételt?

Nem tudom. De egyszer csak azt éreztem, hogy egyetlen dologra vágyom: túljutni rajtad. De az is lehet, hogy nincs igazam. Hiszen egy pár vagyunk. És tudom, hogy jó ember vagy, akinek fogadalmat tettem.

Patrícia történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?