Ha ki van varrva a testem, már bűnözőnek nézel?!

A mai napig emlékszem az első tetoválásomra. Arra, mennyire izgultam, hogy fájni fog-e. Akkor még teljesen tudatlan voltam a témában, és mindössze 15 éves.

A szülői engedélyt szorongattam a kezemben, miközben imádkoztam, hogy a zord kinézetű fószer ne hajtson el azonnal a szalonból. Persze nem tette, kedves volt és jó fej. Elmagyarázta, mit hogyan fog csinálni. Konkrét tervvel érkeztem, amit a lapockámra szerettem volna felvarratni. Aztán hozzáért a tű a bőrömhöz...

Nem fogok hazudni, az első 5-10 percben fájt, utána inkább vált kellemetlen érzéssé, mintsem elviselhetetlen kínzássá. Elkészült, és imádtam. Azóta eltelt 15 év, a tetoválásaim száma tizenkettőre gyarapodott, és nincs megállás. Osztom azt az elvet, hogy egynél nem lehet abbahagyni. Szeretem a tetoválásaimat, szeretem a történeteket, amik hozzájuk fűződnek. És közben eljutottam arra a pontra, hogy nem foglalkozom azokkal, akik emiatt kevesebbre tartanak engem.

Mikor ezt az utat választottam, még naiv voltam. Eszembe sem jutott, hogy a tetoválások miatt valaha is másként kezelnek majd. Az első alkalom úgy hatott, mint egy jól irányzott jobb horog. Kiütöttek, és csak hevertem a padlón. Nem értettem: attól, hogy én ilyen formában fejezem ki magam, miért vagyok rosszabb? Miért vagyok kevesebb? Miért vagyok más?

Az idős nénik a buszon rendszerint nem ültek mellém, ha kilátszott a kivarrt karom. Ha azonban pulcsiban vagy kabátban ültem, szemrebbenés nélkül vágódtak le és kezdték el mesélni, hogy a kis Annácska épp most ballag nyolcadikból, az Icának meg újra rendetlenkedik a csípője. Szegénynek! Pedig olyan jó asszony, hát megérdemli ezt a szörnyű sorsot?!

Forrás: Shutterstock

Én meg elgondolkodva hallgattam őket, és közben azon járt az eszem: én megérdemlem ezt a sorsot? Mert ha most leveszem a pulcsimat, a néni talán felpattan és rémült fejet vágva itt hagy. Már nem fog számítani, hogy 5 perccel ezelőtt még aranyoskámnak hívott, akinek olyan szép szeme van, mint az arany. Akkor már csak egy csúnya, gonosz huligán leszek, akitől menekülni kell.

Persze, a korábbi generációk idejében még mást jelentett a tetoválás, így náluk valamilyen szinten érthetőbb az előítélet. De nem csak időseknél tapasztalom ezt. Másoktól is kaptam már hideget, meleget. Hívtak már bűnözőnek és börtöntölteléknek. Volt, hogy tolvajnak néztek és tiszteletlenül bántak velem. Mindezt miért?

Mert vállalom, hogy szeretem a tetoválásokat. Nem rejtegetem, de nem is kérkedem velük, hiszen nem másnak, csakis nekem készültek. Értékes emlékekkel, jelentésekkel bírnak a számomra. Erőt a rosszabb napokon, és büszke vagyok rá, hogy viselhetem őket. Az évek alatt mégis rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, amikor hátrányosan megkülönböztettek emiatt.

Mára azonban megtanultam ezt kezelni - vagy inkább elengedni. Engem sosem érdekelt, hogy valaki tetovált vagy sem. Nem ítélem el azt, aki úgy dönt, nem tetováltat. És már nem várom el azt sem, hogy engem megértsenek. Ám néha azért eszembe jut: milyen egyszerű is lenne a világ, ha az emberek jóságát az alapján lehetne mérni, hogy van-e rajta tetoválás vagy nincs...

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?