A maximalizmus csapdájában élek...

A suliban szinte minden feladattal én végeztem utoljára, és szívem szerint még akkor sem mondtam volna, hogy készen van. De muszáj volt, mert lejárt az idő, és a többiek marha dühösek voltak, hogy miattam nem mehetnek szünetre.

Nem egyszer fordult elő, hogy döntenem kellett: lincshangulat az "időhúzásért", vagy álmatlan éjszaka a szerintem el nem készített feladatért. Általában az utóbbi győzött.

Maximalistának lenni király, hiszen a lendület és a saját magam felé támasztott elvárások visznek előre. Mindig a lehető legjobbra törekszem, és ezt tudják a környezetemben élők is. Tudják, hogy ha valamit rám bíznak, az készen lesz határidőre és kifogástalan minőségben - viszont ha mégsem, akkor összedől a kis világom.

És itt jön a neheze. A legjobbra törekedni nagyon nehéz, hiszen bármikor becsúszhat egy hiba - én sem vagyok tévedhetetlen. Simán elrontok ezt-azt, és a "remek" tulajdonságomnak köszönhetően ezt jóval nehezebben élem meg, mint a leszarom habitusú ismerőseim.

Egyszer egy régi főnököm azt mondta, mikor épp a kardomba készültem dőlni egy apróság miatt, hogy csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Teljesen igaza van. Egy maximalistának az egyik út az, ha csak azt csinálja, amiben tuti biztos. Nem vállal ismeretlen, kockázatos feladatokat, így a járt úton haladva biztosan nem bukhat el. Ez így remekül hangzik, de hamar kialakulhat belőle egy sivár élet - mindig ugyanazok a körök a perfekcionizmus miatt. Tök szuper, ha tökéletes vagyok a kanapén fekvésben, de csak azért ne üljek át az asztalhoz, mert lehet, hogy megbotlom a szőnyeg sarkában, és máris elrontottam valamit?

A másik út, ha a tanulás és a fejlődés folyamatát választjuk - igaz, ez kissé meredekebb, és valljuk be, kizárt dolog, hogy mindenben tökéletesek legyünk, amibe belekezdünk. Itt jön képbe a "megszoksz, vagy megszöksz elv". Tehát ha nem akarok a fenekemen ülni és csak olyat csinálni, amiben biztosan tökéletesen tudok teljesíteni, akkor igenis szembe kell nézni a nehézségekkel.

Forrás: Shutterstock

Meg kell találni az egészséges határt a realitás és a maximalizmus között - nem szabad átmenni esztelen piszmogásba a részletekkel. Mondjuk az a szint, amikor már a saját agyamra megyek a tökéletesség utáni vágyammal, kívülről nézve elég vicces lehet. Ha kell, a legkényelmesebb pózomat is feladom, csak ne álljon félre a függöny, vagy ébren maradok egész éjjel csak azért, hogy még vagy ezerszer átnézzem az anyagot, amit másnapra le kell adnom. Az utóbbi esetben már én is tudom, hogy teljesen felesleges, amit teszek, mert már százszor meggyőződtem róla, hogy rendben van, de muszáj még egyszer...

Bárki könnyedén beleeshet a maximalizmus csapdájába. Én például folyamatosan feljebb és feljebb tornázom a határaimat - és ezzel a már amúgy is kiemelkedő teljesítményt is alapként kezelem. Majd csodálkozom, ha ledöbben a legjobb barátnőm, amikor zilált fejjel lát farmerban és pólóban - hiszen nem ezt szokta meg. Úgyhogy felnőtt fejjel az a küldetésem, hogy észszerű határok közé szorítsam a maximalizmusomat, és ne roskadjak össze a folyamatos megfelelési vágy és az egyre magasabb elvárások miatt.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?