Idősek, akik sosem kérnek semmit - inkább adnak a kevésből is

Birsalmasajt, dióbél, bodzaszörp és még számos házi termék sorakozik a szikár, alacsony, naptól barnára cserzett bőrű bácsika előtt. Szerényen áll a piacon az árusítóasztala mögött.

Szinte megbújik a hangos zöldséges kofák és nagyhangú férfiak között a portékáival. "Tessék venni narancsot, mai szedés az eper" - tolják szinte az arcomba a többiek az árujukat. Ő azonban csak zavartan áll, és nem jár a szeme jobbra-balra, nem fixírozza a vevőket. Csak akkor néz rám, amikor megállok előtte és méregetni kezdem az üvegeit.

Félénken szólít meg: "Tessék!" És készségesen várja, hogy megakadjon a szemem valamin. Nem kell sokáig várnia, hiszen gyorsan szerelembe esek a birsalmasajttal. Megkérdezem, hogy mennyi az annyi és honnan származnak az asztalon sorakozó termékek. Már oldódik a hangulat, hiszen az érdeklődésemet látva megered a nyelve. Egy kis falu nevét említi, ahonnan egy héten háromszor buszozik be a városba. Minden, amit nála találok, saját termés, saját szedés, saját készítés.

Bevallom, ellágyulok a kisöreg beszámolója alapján, hiszen magam előtt látom nagymamám. Végigdolgozta az életét a földeken, nyugdíjas korában mégis hajnalonta biciklire ült. A saját veteményeséből származó zöldségeit, kiskertjéből szedett virágait árulta csokorba kötve a helyi falusi piacon, néhány tíz vagy száz forintokért.

Ha már eladott három csomag zöldséget, boldog volt, hiszen sosem dúskált a pénzben. Saját mérlege sem volt, a szomszédén mért mindent, de ha a kezébe vette a zöldséget, már érzésre megmondta, hány deka. Nagy szegénységből jött, de mindig kigazdálkodta a betevőre valót. Addig nyújtózkodott, ameddig a takarója ért, és a becsület mindennél előbbre való volt számára. Büszke asszony volt, aki soha nem kért, inkább ő adott abból a kevésből is, amije volt. A teremtő földből egészítette ki kevéske nyugdíját. A kemény élet után kemény nyugdíjas évek következtek, de ő addig művelte a kertet, amíg mozogni bírt. Sosem láttam tétlenül ülni.

Forrás: Shutterstock

Ilyen volt ez a bácsika is a házi lekvárjaival, így elérzékenyülve hallgattam a történetét. "Most csak 15 üveget bírtam elcipelni, mert szemműtétre várok, és elvileg nem emelhetnék - mesélni. - De amíg menni bírok, addig bejövök, hiszen megígértem Icának, a feleségemnek, hogy soha nem fog szükséget szenvedni.

A kis nyugdíjunk miatt mindig fél a jövőtől, de volt már olyan, hogy ne került volna étel az asztalra? Vagy a rezsi ne lett volna kifizetve? Na ugye, hogy nem? Amíg megvan a betevőnk, addig sose félj, mondogatom neki. Márpedig én, ameddig bírom, árulni fogom a saját készítésű portékáinkat.

Egész életemben keményen dolgoztam, és most sem fogom elhagyni magam. Igaz, nagy úr a muszáj, de nem eshetek kétségbe, így amíg a Jóisten engedi, így egészítjük ki a nyugdíjunkat. A feleségemmel ott vagyunk egymásnak, az asztalra kerül étel, a mostani szemproblémámon kívül nagyobb betegségről nem tudok, hála az égnek. Mi kell még ezen kívül, kérdezem én."

Mi is kellene? - gondolkodom el, látva a bácsika optimizmusát és életigenlését. És arra jutok, hogy minél több vevő. A vásárláson kívül sajnos nem tudok mással segíteni, ezért a tervezett birsalmasajt mellé veszek házi szilvalekvárt is. Az öröme pedig már biztossá tesz abban, hogy legközelebb is megkeresem majd, és másfelé járva is olyan árusoknál hagyom a pénzem, akik olyanok, mint ez a bácsi. Akik olyanok, mint nagymamám volt.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?