Éva a konyhában tevékenykedett, amikor kilenc éves kislánya viharos lendülettel megérkezett a nappaliból. "Anya! Anya! Te hogy ismerted meg apát?" - kérdezte csillogó szemmel.
- Hát, az érdekes történet - kuncogott Éva, és helyet adott a lányának, hogy együtt panírozzák tovább a húst.
- Meséld el!
- Másodéves egyetemista voltam. Nagyon szerelmes lettem egy fiúba, Tamásba, aki akkoriban a mérnöki karra járt. Igazi szívtipró volt. Egy vagány rockbanda gitárosaként koncertezett esténként az egyetemhez közeli bárban. Bár a rock nem az én műfajom, mégis nagyon büszke voltam rá, amiért szívvel-lélekkel zenélt. Azt hittem, ő lesz az apukád, ugyanis nagyon szeretett, és támogatott a tanulásban. Sosem veszekedtünk azért, hogy ha lemondtam a randevúnkat egy vizsga miatt.
Aztán Tamás és a banda beneveztek egy tehetségkutató műsorba. Mindenképpen ott akartam lenni mellette. De bekövetkezett a legrosszabb rémálmom. Az egyik nagyon fontos vizsgámat, amellyel esélyes lehettem volna egy külföldi ösztöndíjra, pont a tehetségkutató időpontjára tették. Nagyon ki voltam borulva, sírtam is. De Tamás olyan kedves volt, megsimogatta a hajam, és csak ennyit mondott: "Ugyan, bébi, ne aggódj, ez csak egy tehetségkutató! Neked viszont lehetőséged nyílt a külföldi ösztöndíjra. Ne szalaszd el!"
Akkor egy pillanatra megkönnyebbültem. De aztán ahogy közeledett a nagy nap, egyre inkább bűntudatom támadt. Végül döntöttem. Nem mentem be az egyetemre, ezzel pedig eldobtam magamtól a külföldi ösztöndíj lehetőségét. De Tamás mellett akartam lenni.
Szinte repültem be a hangárba, ahol a tehetségkutatót tartották. Tengernyi emberen kellett átfurakodnom, mire végre megpillantottam Tamás hátát. Kiáltani akartam neki, de az egyik szervező pont a bandát szólította. Ekkor feltűnt egy szőke lány, a barátom nyakába vetette magát, és megcsókolta. Kiszaladt a vér az arcomból, azt hittem, rögtön elájulok. Bambán végignéztem, ahogy kézen fogva belépnek az előadóterembe, majd rájuk záródik az ajtó.
Éreztem, ahogy a szívem apró darabokra törik. Ugyanolyan hévvel vágtam keresztül a tömegen, mint befelé, de akkor már a könnyem is záporozott. Sirattam a szerelmet és az ösztöndíjat. Kiléptem a verőfényes napsütésre, ami elvakított. Már csak a csikorgó fékeket hallottam és a szörnyű robajt. Az arcom elé kaptam a kezem, és összegörnyedtem.
Remegve ebben a pózban maradtam, amíg valaki hozzá nem ért a hátamhoz. Egy nagyon kedves szempár nézett rám riadtan, majd a fiú megkérdezte, hogy vagyok. Körülnéztem. Egy öreg motor feküdt az oldalára borulva, egyik tükre letörve hevert pár méterrel arrébb. A srác segített felállni, én pedig aggódva kérdeztem, hogy hol van a sofőr. Ekkor felemelte karcos bukósisakját, és csak ennyit mondott: "Én jól vagyok. De a bukósisakom látott már szebb napokat is."
Akkor fogtam fel, hogy övé a motor. Nem győztem bocsánatot kérni a balesetért, ő pedig nem győzött nyugtatgatni. Felírtam a telefonszámomat egy régi blokkra, amit a táskámból kotortam elő, és kértem, hogy hívjon fel a szerelési költségek miatt.
Nagyjából egy hét múlva, amikor már kidühöngtem magam az ösztöndíj és Tamás miatt, csörgött a telefonom. A motoros fiú volt. Csak annyit mondott, hogy már rég megbütykölte a motorját, viszont látni szeretne. Először tiltakoztam, hiszen nemrég voltam túl egy szakításon, de aztán pár napra rá meggondoltam magam. Visszahívtam. Látod, szívem? Az élet kárpótolt az elszalasztott ösztöndíjért az apukáddal.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
