Szeresd meg a párod hibáit - tökéletlen lenne nélkülük.

Kis túlzással futószalagon érkeznek manapság a partnerjelöltek az életünkbe, akik közül ránézésre - többnyire külső alapján - választjuk ki azt, akiről úgy gondoljuk, na ő jó lesz.

Aztán, ha szerencsénk van, minden egész jól alakul. Kijövünk egymással, a vonzalom stimmel, a távlati céljaink is hasonlóak, és értelmes, éjjelekbe nyúló beszélgetéseket is tudunk folytatni. Kezdetnek egész jól hangzik, nem?

Persze amilyen egyszerűnek tűnik az egész, legalább annyira bonyolult. Pláne, míg a rózsaszín köd ott lebeg a szemünk előtt, és nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy mindannyian gyarló, esendő emberek vagyunk - tele hibákkal. Pedig érdemes lenne. Mert később, ha a köd felszáll, csalódás megélni, hogy bizony a másik fél sem tökéletes. Ilyenkor aztán gyakran meg akarjuk változtatni a társunkat.

De talán nem is az a nagyobb gond, ha valaki így áll a párjához. Hanem az, amikor valaki annyira szerelmes, hogy simán képes feladni magát. Méghozzá csak azért, hogy megfeleljen a párjának, és már nem is önmaga, hanem a partner kénye-kedve szerint megformált álomszerű alak. Aki eleinte fel sem fogja, hogy mi történik vele, hiszen a szerelme boldog - így pedig minden jó és szép.

Ismerek olyat, akinek soha, egy pillanatig sem tűnt fel, hogy egyenrangú félből az alárendelt szerepbe került. Aztán mikor már nem tudott újat nyújtani, nem volt elég, hogy magára maradt, de még csak azt sem mondhatta, hogy önmagával maradt egyedül. Mert ennek az összetört szívnek a valódi énje réges-régen homályba veszett.

Lettem már én is természetes barnából platinaszőke, és vágtam már sutba a bakancsomat, hogy magassarkú csizmára cseréljem. Pedig ez minden volt, csak nem én. Sokáig mégis boldog voltam, mert azt tettem, amit a társam kért tőlem. És annyira szerelmes voltam, hogy egy ideig tényleg boldoggá tett, hogy őt boldognak látom. Sőt, még büszke is voltam magamra, hogy érte még magamat is képes vagyok feladni. Pedig nem kellett volna. Értelme sem volt hosszú távon. Ideig-óráig tartott csak az újdonság varázsa.

Forrás: Shutterstock

Lehet, hogy furcsán hangzik, de egyikünk sem tökéletes - illetve mégis. Így, a hibáinkkal együtt. Meg amúgy is, ami az egyiknek hiba, az a másik számára valódi kuriózum, és fordítva. De legyünk őszinték, ez kényes és erősen kellemetlen téma. Egy idegennel is kínos közölni - nemhogy a párunkkal -, hogy ez és az gáz, bosszantó, és változtatni kellene néhány dolgon. Mérlegelni kell, hogy tudjuk-e a hibákat tolerálni, elfogadni, megszeretni, vagy vállaljuk a kockázatot, hogy megsebezzük a másikat a nem várt szavainkkal.

Szerintem az egy csoda, mikor az ember felfedezi, hogy a tökéletesség valójában a tökéletlenségben rejlik. Mikor a szerelmed apró, bosszantó dolgai idővel szeretetreméltó kis kellemetlenségekké válnak. Mikor a kanapé elé ledobott, addig zavaró zoknik beleolvadnak a mindennapok megszokásai közé. Mikor az apró szóváltások után gyomorgörcsöd van órákig, de idővel megtanulod, hogy ez is az élet rész.

Aztán azon kapod magad, hogy a hangos szavak után már nem is vagy ideges, mert tudod, hogy néhány lopakodó pillanat múlva a hátad mögött áll majd, és magához ölel. És már nem kellenek viták, nem kellenek szavak sem - mert idomultok egymáshoz.

Mert minden egyes nap új tapasztalatokat ad ezen az apró szögekkel borított, mezítlábas úton. Szép lassan rájöttök, hogy egymás támaszai vagytok, és már nem csak magadra számíthatsz. Csak merd kiadni magad! Csak tanuld meg megszeretni a hibákat, és ne kényszerítsd a társad olyan szerepbe, ami tőle életidegen! És ha neked sem kell álarcot húznod azért, hogy ideig-óráig szeressenek, akkor minden esély megvan arra, hogy a valódi boldogság útján jársz.

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek