Élj úgy, hogy öröm legyen beléd szeretni!

Az utóbbi időben átértékelődött bennem a párkapcsolatok jelentősége. Ugyanis sokáig szentül hittem abban, hogy egy ember kizárólag akkor lehet boldog, ha van mellette valaki. Igen ám, de az marhára nem mindegy, hogy ki - csak ezt a sarkalatos pontot szeretjük átugrani.

Vagyunk néhányan, akik előszeretettel áltatjuk magunkat mindenféle szépnek tűnő délibábbal, csak azért, hogy ne kelljen egyedül lenni - hiszen egyedül lenni egyértelműen szar. Aztán amikor tovaszáll az illúzió, és kiderül, hogy nem is ilyen lovat akartál, akkor rájössz: ez a párkapcsolat is szar, és a végén ott állsz, hogy nem tudod pontosan megfogalmazni, mit is szeretnél. Ahogy azt sem, hogy pontosan mit is tudsz te adni a másik embernek. De három fröccs után artikulálatlanul mondod a barátnőidnek, hogy boldog akarsz lenni... Ja, mindenki.

Talán nem árulok el nagy újdonságot azzal, hogy boldogság, mint olyan, nem létezik. Ez nem egy állandósult állapot, amit ha egyszer elérsz, akkor onnantól kezdve örökkön-örökké rózsaszín sütibabák fognak potyogni rád az égből. Mert nem.

A boldogság számomra nem más, mint annak a fokmérője, hogy mennyire érzed jól magad a bőrödben. És ha ezt igaznak véljük, akkor a te boldogságod nem lehet egy másik ember létének - vagy nem létének - a függvénye. Mert ha ez igaz lenne, akkor valójában te egy cseppet sem lennél a saját életed irányítója.

Én már nagyon sok éve próbálok leszokni erről a fene nagy szerelemvágyról. És rohadt sok melóm van abban, hogy mostanra már nem esem kétségbe, ha egyedül kell elfoglalnom magam. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy hülyeségnek tartom a gyengéd érzelmeket, pusztán azt, hogy nem hajkurászom, és nem látom bele boldog-boldogtalanba a hercegemet. Ez pedig részben annak köszönhető, hogy rengeteg elcseszett kapcsolatot látok magam körül.

Forrás: Shutterstock

Olyanokat, amik nyílt színen égtek porrá, és olyanokat is, amelyek még tartják a "mi nagyon boldogok vagyunk" látszatot, de a valóságban ez koránt sincs így. Olyanokat, amelyekben a felek teljesen megváltoztak a másikért és elfelejtettek önmaguk lenni. Olyanokat, amelyekben az őszinteségnél sokkal fontosabb lett az, hogy "de ő legalább biztos nem hagy el". Olyanokat is, amelyekben a válságokra a szülés/munkamánia volt a "megoldás". És akkor még nem is beszéltünk a hűtlenkedőkről, akik a másikat átverve szállnak virágról virágra, otthon pedig azt hazudják, amit a másik ember megkövetel.

Persze nem minden kapcsolat ilyen. Nyilván, én csak egy nagyon vékony szeletét látom a tortának, és hiszek abban, hogy ennél jóval több szépséget rejteget az élet. Nem vagyok megkeseredve. Nem veszítettem el az érzelmekre való képességemet, nem írtam le a szerelmet, és nem hiszem azt, hogy mindenki, aki kapcsolatban él, az hazudik.

De éppen azért, mert én is hazudtam már magamnak boldogságot párkapcsolatban, pontosan meg tudom fogalmazni azt, amit biztosan nem szeretnék. Hazudni a tükörképemnek. Rabolni a saját időmet. Nem jókedvvel és nem önmagam fejlődésével tölteni a mindennapjaimat. Rabolni valaki másnak is az idejét. Iszapra alapozni egy egész házat.

A lehetőségeket számba véve pedig egyetlen olyan opció maradt, ami számomra is elfogadható: ez pedig az élni és élni hagyni elve. Élek, mert esténként jó érzésekkel fekszem le, és élni hagyni, mert nem láncolok magam mellé senkit, akiről tudom, hogy nem hozzám való - és ezt tanácsolom mindenkinek, aki még nem találta meg a megfelelő embert. Mert azzal tudsz a legtöbbet tenni a leendő boldog párkapcsolatodért, ha az azt megelőző években úgy élsz, hogy öröm legyen megismerni téged.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?