"Bombázás alatt is énekeltünk." - Így harcolt nagyim a félelem ellen!

Mikor valami krízis köszönt be, valahogy megváltozik az ember. Az elmúlt napokban nem volt hiány ebből. Sokan vagyunk otthon, van, aki egyedül, ahogy én is, és mivel elül a nagy nyüzsgés, az embert megrohanják az emlékek.

Azon gondolkodtam, vajon az emberek hogyan viselkedtek régen krízishelyzetben. Az olaszok most erkélykoncerteket csinálnak, a spanyoloknál védőruhában táncol valaki minimal technóra a bérház udvarán. Az internetet elárasztják a vicces mémek, amik valahogy visszafogottabbak, ám kellően humorosak. Van, aki elmosolyodik rajtuk, van, aki bosszankodik, hogy miért csinálnak viccet az emberek mindenből, amikor emberek százai halnak meg a járvány miatt a több országban.

Nekem viszont az egészről anyám jutott eszembe, aki a halál árnyékában járt sok évvel ezelőtt, amikor először nézett szembe és küzdött meg a rákkal. Tudta, hogy a baja végzetes lehet. Alig múlt hatvan, még szeretett volna élni.

Felírták neki a szokásos kezeléseket, járt is szorgosan kemoterápiára. Kemény gyógyszereket kapott, a haja kihullott, a lányaim paskolgatták, simogatták kopasz fejét... De mindig, miután megkapta a kemót, hazajött, kicsit sápadozott, majd evett két karéj zsíros kenyeret kovászos uborkával, ivott rá egy laza fröccsöt, és nekilátott kakaós csigát sütni. Közben dalolászott - és nem szomorú nótákat.

A dal elkísérte a kezelésekre is, mert amíg folyt a vénájába a gyógyító méreg, a mellette kezelést kapó nővel dalolgatással ütötték el az időt. Nem lett volna oka énekelni, mégis kiszaladt a nóta belőle, mert valahogy a dal, a zene csitítja a félelmet.

Forrás: Shutterstock

Kislány koromban rettegtem az utazástól, utazási betegséggel küzdöttem. Amikor mentünk a Balatonhoz, anyám akkor is csak annyit mondott - mert engem nem vigasztalt kavargó gyomorral, milyen jó lesz a nagy víznél -, hogy kislányom, énekeljünk valamit! És még apám is beszállt a nótázásba vezetés közben, mert a Moszkvicsban nem volt rádió. Így szórakoztattuk magunkat, és így enyhítette a félelmemet anyám, hogy együtt énekeltünk, és gond nélkül megtettük az utat.

A nagyanyám a háború alatt hozta világra anyámat. Mesélte, hogy amikor Pesten bombázások voltak, az emberek lemenekültek a légópincébe. Hallották, ahogy lövés éri a házat, mégis - amikor azt sem tudták, mikor mehetnek fel, és egyáltalán lesz-e még otthonuk vagy élő szerettük - énekeltek. Egy asszony elkezdte, majd csatlakozott hozzá mindenki. Gyerek, öreg, aki csak ott kuporgott.

A nagyapám megjárta a háborút. Mesélte, hogy akkor is nevettek, viccelődtek az emberek, pedig a halál ott lebegett a fejük felett. És igen, sokszor csendült fel nóta a lövészárokban is. Sírtak, ha a dal szomorú volt, és leginkább az otthonról énekeltek.

Valahogy az ember képes erőt meríteni egy dalból. Minden érzelmünkre van egy dal, ráadásul összekovácsolja az ismeretlen embereket krízishelyzetben. Szól a zene, ha boldogok vagyunk, és szól a temetésen is. Hát akkor a remény dala miért ne szólhatna most, amikor kell?

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?