Hova tűnt a szerelem, ami összekötött minket?

Már nem vagyunk ugyanazok a személyek. Két harcban álló ember lettünk, fegyverrel a kezünkben, elszántsággal a szemünkben. Itt ülsz velem szemben, köztünk az asztal, ami mintha mérföldekre taszítana minket egymástól. Kezed a kezem után nyúl, de mintha sosem érne el hozzám. Hol vagy már? Miért nem érsz hozzám?

Mikor végre megtalálod a kezem, halkan azt mondod: sosem értél még haza hozzám. Lenyomod a kilincset, de nem találod magad a lelkemben. Hosszú hallgatás után végül kilépsz az ajtón és magaddal viszel mindent, amit eddig ismertem a világban. Mióta ilyen csendes az élet? Mióta ilyen sötétek és nyomasztóak a színek? Mióta van ilyen érdes íze a vodkának, és éles hegye a szavaidnak, amik szilánkokként szúródnak a szívembe?

Kilenc évet tettél zsebre és sétáltál el nyugodt léptekkel. Minden lépésedben ott vagyunk mi: ahogy a busz hirtelen lefékez az első randi után, és te olyan közel jöttél. A sapkám tetején lévő pompommal játszottál, miközben arra kérleltelek, hogy velem ne tedd ugyanezt.

Néma szigetekké váltunk az autó üléseiben, ahogy a piros lámpánál vártunk. Vártad, hogy megszólaljak, de egy szót sem találtam az éjszaka sötétségében, csak a sírás szakadt ki belőlem, ahogy néztelek. Vártam, hogy értsd, miért kerülünk egyre messzebb egymástól. Hibáztatni akartalak, ordítani, hogy újra megláss engem. Aztán a némaság elkezdett falat építeni kettőnk közé, és a mindennapok szürkesége felfalta a boldogságunkat.

Gondoltam, ha minden a helyére kerül a házban, akkor mi is újra a helyünkre kerülünk. Újra egyensúly lesz bennünk, és elkallódott lelked visszatalál az életembe. Semmi sem lett végül így. Minden zoknidnak meglett a párja, de én már nem találtam a sajátomat.

Forrás: Shutterstock

Félhomályban, hajnali kettőkor azt néztem, ahogy alszol, és nem értettem, miért ilyen hideg a kezed. Ha hozzád értem, mindig a melegséged várt, betakaróztam vele, és hangtalanul suttogtam: milyen zord volt az élet eddig nélküled.

És nézz ránk most. Se egy könnycsepp, se egy "kérlek". Csak a fém súlya a kezeinkben, bármikor képesek vagyunk bántani egymást - kérdés nélkül. Hol van az, aki a hajamba túrt a szélben és alkoholtól párás lehelettel szerelmet vallott? Hol van az, aki én voltam? Néhány hete még azt kérdezted: hova menjünk, kedvesem? Kértelek, hogy repíts Csodaországba - és mindent megtettél, hogy ott érezzem magam.

Túl nehéz a súly a kezemben, nem bírom, hát elengedem. Megadom magam, és rájövök, hogy végig én voltam a farkas és a szarvas is egyben. Magamat kergettem vicsorogva, mint egy véget nem érő ördögi kör. Hallom a hangom, pedig nem érzem, hogy mozog a szám. Kedvesen, csendesen, szerelmesen beszél hozzád, olyan idegenül cseng az utóbbi hetek némasága után. Azt mondja, hiányzol és olyan nagyon sokat számítasz.

Leengeded a fegyvert, és olyan szomorú arcot vágsz, amibe belehalok. Ahogy állunk egymással szemben megadóan, eltűnik mindenki más is, nincs több harc, nincs több verseny. Nincs fenyegetőzés, hogy ha most nem szeretsz, akkor keressünk mindketten mást. Megölelsz, és abban az ölelésben ott vagyunk. Minden közös emlék, minden hullám, ami elsodort minket egymástól.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek