Nem te hiányzol, csak a megszokott életünk.

Egyesek szerint úgy szaladgáltam akkoriban, mint a mérgezett egér. Pedig csak kiszabadultam - szingli lettem. Soha nem voltam még egyedül, vagy legalábbis nem sokáig.

Aztán úgy tíz évvel ezelőtt a srác, akit akkoriban szerettem, lebukott, hogy éppen mással készül randizni. Ez nekem sok volt, szakítottunk. Én mondtam ki, de ő provokált. Kiszabadultam ugyan, de mégis mardosott belülről egy rossz érzés: mégiscsak én lettem "elengedve". Hiszen a pasi már akkor kifelé kacsingatott, amikor még papíron együtt voltunk. Igazából még jól is jött neki, hogy lebukott: így nem kellett bevallania.

Van egy gyerekkori barátom, aki kimondottan erre játszik. Ha megunja a lányt, akkor addig provokálja, amíg ő lesz a megbántott, kidobott fél. Elmondása szerint mindenkinek jobb ez így, hiszen neki nem kell szakítania - és ezzel megbántania a másikat -, a lány pedig úgy érzi, hogy ő döntött... Ráadásul a csajozás is könnyebben megy, ha ázott verebet játszik. A sajnálat szerinte csodákra képes a lányoknál.

Nos, én is így jártam. Kidobtam, miközben ő már rég elhagyott.

Átgondolva van ráció abban, amit a barátom mondott - tényleg könnyebb volt így. Az agyam hiába tudta, hogy előbb-utóbb lelépett volna, az önérzetem megnyugtatott, hogy nem így történt. Én szakítottam vele - a miérteken pedig igyekeztem túllépni. Ennek ellenére azért szomorú voltam, és időnként sértett is. Az sem segített túl sokat, hogy a sráccal ugyanott dolgoztunk, a találkozások pedig egy-egy nehezebb napon könnyen feltépték a sebeket. Meg kellett állapítsam, hogy egy szakítás bárhogy is történik, fáj.

Hogy mi a gyógyír?

Mindenkinek más. Nekem sokat segített a pozitív gondolkodás, és az, hogy elfoglaltam magam. Ez persze kívülről tényleg úgy nézett ki, mintha mérgezett egérként szaladgáltam volna. Abba persze csak kevesen gondoltak bele, hogy miért teszem ezt. Muszáj volt, mert egyébként beleőrültem volna a magányba.

Forrás: Shutterstock

Rég nem a fiú hiányzott. Tettem rá, hogy kivel van, vagy mit csinál. Egyszerűen csak nem akartam egyedül, tevékenység nélkül lenni - és szerintem a legtöbb szakításnak ez a hátulütője. Főleg, ha hosszú volt a kapcsolat. Oké, hiányzik az ember is, de sokkal inkább a megszokás. Hogy sosem vagy egyedül, mindig van valaki, aki elmegy veled programokra, nem kell barátokat vadászni aszerint, hogy kit mi érdekel.

Ha kapcsolatban élsz, van kihez bújni, van kivel tévézni, van kivel sétálni, van kivel színházba, koncertre menni - és a legfontosabb: van kivel tervezni. Ha ő már nincs melletted, mindez megszűnik. Megszűnik a "mi", és csak az "én" marad, ami számomra ijesztő volt. Ilyenkor nagy segítség, ha melletted van egy jó barát.

Nekem mázlim volt, mert pont az a barátnőm volt mellettem, aki valami lélekbúvár ezo dolgot tanult éppen. Ezekben én nem hiszek, de kiváló kérdéseket tett fel, és elindultam egy halvány önismereti úton. Ennek köszönhetően most már el tudtam fogadni, hogy hosszú távon nem a "mi" a lényeg, hanem az "én".

Idő kellett, de megleltem, megtaláltam magam. És ma már minden szakítás után lévőnek javaslom, hogy bátran vállalja önmagát - minden bánattal és szeretettel együtt. Nálam hatalmas falat bontott le, amikor beültem egy étterembe ebédelni, egyedül. Fuh! Hihetetlen érzés. Akkor éreztem azt, hogy végre felvállalom önmagam, és nem kell ahhoz pasi, hogy éljek. Azelőtt gáznak tartottam, ha magányosan eszegetett valaki - azóta már menőnek látom. És hiába élek boldog kapcsolatban, ha úgy jön ki a lépés, simán eszem vagy kávézok egyedül.

Mi a tanulság?

Mindegy, hogy kidobnak, vagy te hagyod el a másikat. Éld meg a mélységet, zokogj a barátaid vállán, szaladgálj őrültebben, mint a mérgezett egér - de ne felejts el visszatérni és megtalálni önmagad! Mert csak az "én"-ből lehet újra "mi", - ezúttal a megfelelő társsal.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?