Gyógyíts ki a félelmekből, hogy újra merjek szeretni!

Biztosan ismered az érzést, amikor annyira jó kedved van, hogy legszívesebben mindenkit magadhoz ölelnél. Amikor tudod, hogy most valami nagyon jó történik veled.

Amikor minden porcikádat átjárja valami megmagyarázhatatlan bizsergés. Szebbnek látod az egész világot, és még az sem érdekel, ha órákig kell ücsörögnöd a dugóban, vagy már korán reggel packázik veled a főnök.

Én pont ebben a helyzetben vagyok, hatalmas boldogság lüktet bennem, de valahogy mégsem tudok egész nap ujjongani örömömben. Furcsa kettősséget érzek. Az egyik pillanatban minden távolinak és ridegnek tűnik, a másikban pedig léleksimogató eufória járja át a bensőmet.

Olyan az egész, mintha hirtelen kiléptem volna a sötétből a fényre, ami elvakít, ezért az ujjaimmal kell tapogatóznom, nem tudva, találok-e fogódzkodót. Bevallom, megrémiszt ez a tudatállapot. Az elmúlt évek során annyira hozzászoktam a pofonokhoz, hogy leromboltam az illúzióimat, és kiirtottam a szívemből a reményt. Jól elvoltam a szingli világomban, most pedig a Férfi, akiért titokban már évek óta rajongtam, itt áll előttem, és engem akar!

Az utóbbi időben sokat morfondírozok azon: vajon miért van a vérembe kódolva a boldogtalanság? Miért nem vagyok képes tartós és harmonikus párkapcsolatban élni? Hosszas tépelődés (és a pszichológusommal való beszélgetések) után arra jutottam, apám a fő oka annak, hogy folyamatos harcban állok azzal a bizonyos Kék Madárral.

Kicsi voltam, amikor a szüleim elváltak, de emlékszem, mennyire megviselt. Apám néhány hónap múlva új családot alapított. Szépen lassan elidegenedtünk egymástól, ami aztán az életemet később nagyon befolyásolta. Hosszú időn keresztül próbáltam megfelelni a hülye elvárásainak, de nem ment, hiába akartam. Ezért egyre inkább erősödött bennem az érzés, hogy értéktelen vagyok, egy nagy lúzer.

Forrás: Shutterstock

Az, hogy ő nem tudott jó apa lenni, olyan mély sebeket ejtett rajtam, amik hatással voltak a felnőttkori kapcsolataimra. Mindig görcsösen akartam, hogy legyen mellettem egy társ. De mindig hiányzott valami. Leginkább belőlem. (Erre csak nemrég jöttem rá, korábban mindig a másikat hibáztattam.) Képtelen voltam megszabadulni a megfelelési kényszerből fakadó szorongásaimtól, élvezni a kettesben töltött időt, megélni a jelen varázsát, adni és kapni.

Így belegondolva, lehet, hogy emiatt féltem a boldogságtól. Nem bíztam benne, mert halálra rémített a gondolat, hogy megint elszúrom. Ügyesen begyakoroltam a védekező pesszimizmus és szenvedés sémáját. Az elmúlt években ugyanis arra kondicionáltam magam, hogy elkezdjem kutatni a buktatókat, amikor szuperül alakult egy-egy párkapcsolatom. Hiányokat kerestem. Hibákat. Lyukakat. Újabb és újabb módszereket a rózsaszín felhőcskék elkergetésére.

Soha nem mertem igazán felszabadultan örülni, mert attól rettegtem, hogy a mámornak hamarosan vége szakad, én meg összeomlok, mint a homokvár. Úgy próbáltam megvédeni a lelkemet a fájdalomtól, hogy inkább bele sem kezdtem semmibe, vagy elüldöztem az illetőt, és kész.

Az elmúlt hónapokban azonban minden megváltozott, álmomban nem gondoltam volna, hogy létezik ekkora boldogság. Andrással tökéletesen összeillünk, ami az első közös utazásunk során megkérdőjelezhetetlenné vált. Ám ezúttal nem hagyom, hogy a félelmeim közénk álljanak. Nem hagyhatom, hogy elkövessem életem legnagyobb baklövését. Átkozottul nehéz lesz megszabadulni a bevésődött mintáktól, de most van itt a nagy elengedés ideje!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?