Hová tűnt az a férfi, akit szerettem?

Egykor imádtuk egymást, most mégis a legnagyobb ellenségek vagyunk. Soha nem akartam harcolni, ellened főleg nem, de a köztünk lévő távolság, és az, hogy én mondtam ki először: legyen vége a kapcsolatunknak, lavinát indított el benned.

Úgy gondolod, meg kell bosszulnod azt, hogy az érzések elmúltak, hogy a világot már nem rózsaszín szemüvegen keresztül nézem. Sokszor és sokat bántottál, mégsem akartam mindezt visszaadni neked, mert egy áttörhetetlen gát volt bennem.

Egyszerűen nem okozok fájdalmat annak, aki egykor életem fontos része volt. Nem marok, tépek, karmolok, mert számomra jelent valamit a múlt, a közös élet. Már nem azt, mint a kezdetekkor, hiszen kiderült, hogy nincs esélyünk a szép jövőre.

Mégsem teszem azt, amit most te, hogy szembeköpöd az elmúlt éveket. Hátat fordítasz mindennek, mintha semmit nem értékelnél belőle. Mintha a több ezer nap, amit együtt töltöttünk, szemétdombra való kacat lenne csupán - amire már nincsen szükség, és nem érdekes, hiszen ezer karcolás és szakadás van rajta.

Tévedsz, ha azt gondolod, harcolnunk kell, ahogyan akkor is tévedsz, ha rám ellenségként vagy egy eltaposni való apró lényként tekintesz. Attól, hogy nem kiabálok, még van ereje a hangomnak, azért, mert nem akarok rombolni, még tovább tudok lépni. Bennem még élnek olyan dolgok, amik benned már nem, vagy talán soha nem is voltak, mint a becsület és a tisztelet. Önmagam és a kapcsolatunk iránt.

Hogy tudsz gyűlölni, mikor a világ legnagyobb és legértékesebb kincseként tekintettél rám? Amikor megígérted, hogy vigyázol rám, és megóvsz mindentől... Azt súgtad egyszer, hogy rajtad nem múlik majd semmi. Most mégis minden rajtad áll, hiszen nem hallgatsz, és nem akarsz megérteni, csak győzni, mindenáron. Nem érdekel a szomorúságom, sem a könnyeim, a boldogtalanságom. Csak a győzelem, és az, hogy mindent felhasználj, amit csak tudsz, hogy még egyszer meggyötörj, és örök életre szóló csalódást okozz nekem.

Forrás: Shutterstock

Nem így kellene az emlékezetembe vésned a személyedet. Nem kell belém rúgnod ahhoz, hogy fájjon, és nem kell messzire löknöd ahhoz, hogy könnyebben elfelejts. Miért nem lehet szépen befejezni azt, ami egykor csodásan kezdődött? És miért tart olyan sokáig különválni, mikor sokkal könnyebb volt egymásra találni?

Sok mindent nem értek, például azt sem: hol van a férfi, akit szerettem? Hol vannak benned a régi közös emlékek? Sok mindent nem értek, de azt a Napnál is világosabban látom, hogy különbözőek vagyunk, mert én szeretném ezt megoldani és fájdalommentesen lezárni.

Míg te csak mélyen belém akarsz marni, a lelkemet megjelölni, hogy mindenki tudja és messziről felismerje: meggyötört nő vagyok. Egy nő, aki miattad a poklot járta meg, de aki mindenek ellenére nem akart bántani téged. Aki rendületlenül hitt abban, hogy a múlt jelenthet annyi jó érzést számodra, hogy nem akarsz rosszat tenni nekem.

Tévedtem. Egy biztos: harcolni fogunk. Én magamért, te ellenem. Az is biztos, hogy valaki győzni fog, míg a másik alulmarad. De tudod, mit? Bárhogyan is alakul majd, és bármennyire törekszel arra, hogy megsemmisítsd a múltat és engem, van, amit soha nem vehetsz el tőlem: a méltóságomat. Nem adom, és soha nem tűnik el az életemből, te viszont igen! Örökre!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?