Miért rinyálsz folyton? Mindenkinek az agyára mész!

Az egyik éppen válik, a másiknak most halt meg az apja, a harmadik pedig évek óta depressziós. A tragédiákból egy egész csokorral lehet szedni, egy-kettő "virágszál" mindenkinek kijut.

Persze az élet jó abban, hogy igazságtalan legyen, és valakinek csak egy szál gond jár, másnak meg egy egész kertet kell gondoznia. Mégis azt tapasztalom, hogy jó páran csak lovagolnak a régi sérelmeiken, hogy legyen min panaszkodni. Nem hinném, hogy tudatosan teszik ezt, inkább már csak úgy megszokásból. Mert jólesik nyalogatni a sebeket - aztán ha már magától is beforrna, fogják, és még egyszer feltépik.

Ha nem figyelsz egy óvatlan pillanatban, kész a baj: azon kapod magad, hogy a másik már fél órája a betegségéről beszél. Úgy, hogy ez az első napja a munkahelyén, de már a takarító néninek is elsírta a problémáját. Pont annak, amelyik otthon egyedül neveli a gyerekeit a nem éppen rózsás fizetéséből. Vicces ilyenkor végignézni, hogy sokszor azok bólogatnak megértően, akiknek ezerszer több problémájuk van.

Azt hiszem, ezek az emberek afféle "nyomorpajtit" keresnek. Egy megértő társat, akivel el lehet merülni a fájdalom végtelen tengerében. Nem állítom, hogy nem érdekli őket a másik baja, viszont az elsődleges cél az, hogy tovább panaszkodhassanak. És itt egyáltalán nem arról van szó, hogy miért rinyál a frissen elvált kolléganőd egész nap.

Szerintem egy szakítás után én dolgozni sem bírnék bemenni, nemhogy kamu mosolyt villantani. Igenis vannak olyan helyzetek, az életben többször is, amikor mindenkit sok szeretettel vár az a bizonyos padló. Az ilyen életszakaszokban, ami sokszor nem megy le egy-két röpke hónap alatt, bőven van helye a panaszkodásnak.

Forrás: Shutterstock

Sőt, más esetekben is. Ha leeszed a frissen mosott nadrágod paradicsomos húsgombóccal, nyilván kicsúsznak azok a bizonyos csúnya szavak. Ha az előtted lévő autóban az önfeledten telefonálgató sofőr nem ismeri az indexet, olyan cifra káromkodások jutnak eszedbe, amik a magyar nyelv kreativitását dicsérik. Csak az a nem mindegy, hogy egész nap a problémán fogsz rágódni, vagy 10 perc múlva veszel egy mély levegőt, kifújod, és már valami másra gondolsz.

Elcseszni egy egész napot azzal, hogy a szürke esőfelhő alatt állsz, luxus. Egy kedves ismerősöm pont a héten mondta: szívás, de egy végtelen to-do list az életünk. A szart és a megoldásra váró problémákat mindig futószalagon fogja adagolni az élet. Épp ezért nem mindegy, hogy apránként megoldod őket, vagy felhalmozod, és csak sírsz az egyre növekvő kupac tetején.

Néha aztán elfog valamiféle szégyenérzet, hogy vegyek vissza az arcomból, mert nem tudom, min mennek keresztül ezek az emberek. Biztos megoldhatatlan, életre szóló problémákkal kell megküzdeniük. Olyanokkal, amiket én el sem tudok képzelni. Aztán eszembe jut, hogy nekem is van egy rákos apám, akinek félig-meddig már én intézem az ügyeit, az állandó anyagi támogatásról már nem is beszélve, pedig lenne helye máshol is annak a pénznek. Mégis tudok mosolyogni.

Meg egyébként is: nem hiszem, hogy bárkinek kifizetődő lenne az, ha egész életében a nyirkos, sötét sarokban ül, miközben a többiek a napfényben játszanak. Azok a "többiek" is megvívják minden nap a csatáikat. Erőt vesznek magukon, akkor is, ha rohadtul fáj és legszívesebben egész nap csak az ágyat nyomnák. De láss csodát, az erőlködés előbb-utóbb megtérül. És ha még nincsenek is ott a tutiban, élvezik, mikor épp egy langyos szellő simogatja az arcukat.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?