Elmentél, de a tükörből te nézel vissza rám...

Hét évvel fiatalabb, mint én. Amikor megszületett és hazahozták, megkérdeztem, hogy meddig marad, mert nagyon zavart, hogy mindig ordított.

Az is furcsa volt, hogy amikor a babakocsival mentünk az utcán, az ismerősök mind odajöttek. Kérdezősködtek, de engem észre sem vettek. Mennyivel született, jó gyerek, tudsz pihenni? - faggatták anyámat. Azt mondták, nagyon hasonlít rám, de ezen kívül rólam megfeledkeztek. Nagyon fájt. Először. Aztán pár nap múlva rájöttem, hogy nem is baj, ha anyukám nem csak rám figyel. Amíg az öcsém nem volt, anya minden délután gyakorolta velem azokat a fránya számokat és betűket, mert nem állt rá a kezem az írásra. Aztán tavasszal megszületett Laci, és minden megváltozott.

Segítenem kellett. Engem küldött a boltba, a gyógyszertárba, pelenkáért. Kedvemre csavaroghattam, mert volt ugyan feladatom, de soha nem kellett sietnem. Mikor hazaértem, már több kedvem volt a házihoz.

Öcsi még alig tudott járni, de már árnyékként jött utánam. Ő is nagyfiú akart lenni, mint én. Másfél éves volt, amikor a szobámba került. Így is maradtunk, egy szobában, míg el nem költöztünk a szülői házból. És tényleg együtt rosszalkodtuk végig a gyerekkorunkat. Mindenben benne volt. Falazott nekem, mikor az ablakon át kiszöktem bulizni, és őt még nem engedték el. Olyan hasgörcsöt produkált azon az éjjelen a vécén, hogy anyám nem merte otthagyni, apám meg aludt. Tudtam, hogy senki nem néz be a szobába, nehogy engem felébresszenek.

Forrás: Shutterstock

Okos kisgyerek volt. Nem hibázott. Mindig mással terelte el a szüleink figyelmét. Rosszat álmodott, és csak úgy tudott visszaaludni, ha egyikőjük se mozdult ki az ágyból, mert ő közéjük fészkelte magát. A legjobbat tíz éves korában találta ki. A betegség már lerágott csont volt, és ennyi idősen nem akart a szüleink között aludni, így jött a kötelező olvasmány. Hétfőre kellett elolvasni a Kincskereső kisködmönt, és ő pont szombat este jött rá - amikor elszöktem bulizni -, hogy még hozzá sem fogott. Kérte anyámat, hogy olvassák együtt, mert úgy haladósabb. Ők ültek az ebédlőasztalnál, apám aludt, én meg mentem az éjszakába.

Ez mind eszembe jut, amikor vasárnap reggel állok a tükör előtt és borotválkozom. Kölyökképű voltam, ezért huszonegy éves koromtól bajuszom lett, hogy férfiasabb legyek. Akkor még fekete, mostanra már őszülő...

Borotválkozom, és Lacira, az öcsémre gondolok. Hogy már a születésekor mindenki azt mondta, rám hasonlít. Hogy mekkora lókötő volt ő is. Hogy mennyit szkanderoztunk, hogy megtudjuk, ki az erősebb. És mennyire meglepődtünk, hogy ő, pont ő lett beteg, aki soha nem cigizett, nem ivott, valamitől mégis lett ez az autoimmun betegsége. Azt mondták, gyógyítható. Aztán, hogy karbantartható. Utána, hogy lassú lefolyású, akár évtizedekig eltarthat. Pénteken meg azt, hogy napjai vannak hátra.

Lassan húzom le a pengével a borostám. Akkurátusan. Nem is látom rendesen, mert a kórház jár a fejemben. Mennyi az a pár nap? Egy hét, vagy egy hónap is? Hallom, hogy sms-em jött. Tudom, mit jelent, vasárnap reggel hétkor. Hát, semmi jót. Nincs kedvem abbahagyni a borotválkozást és elmenni a telefonért, inkább nagy lendülettel folytatom. Határozott mozdulattal esek neki a bajszomnak. Meglep, hogy milyen gyorsan lekapom. Húsz év csak ennyi. Szemezek a tükörképemmel, tényleg nagyon hasonlítok az öcsémre. Hallom, hogy csörög a mobil. Nem mozdulok, csak gondolatban elköszönök Lacitól...

Törőcsik Edit novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek