Akkor akartál, amikor én már téged nem!

Hittem, reméltem, vártam. Voltak pillanatok, mikor úgy éreztem, közel vagyok a boldogsághoz, hogy megnyílsz, vallasz, kimutatod a kötődésedet. De minden egyes "majdnem elértem"-nél öt lépést tettél hátrafelé.

Én mégsem adtam fel, mert tudtam, egymásnak vagyunk teremtve. Hogy te is azt érzed, amit én, csak neked több idő kell, hogy megvalld az érzéseidet, hogy figyelj rám és minden apró rezdülésemre.

Pontosan tudtam, mikor vagy szomorú, hogy a szótlanságod mikor jelez fáradtságot, és mikor szeretnél egyedül lenni, hogy feldolgozd az aznapi munkahelyi konfliktusokat. Nem éltünk együtt, mégis közel álltunk egymás szívéhez, de a gát, amit át kellett volna törnöd ahhoz, hogy őszintén átengedhesd magad a szerelemnek, mindig zárva maradt.

Küzdöttem, harcoltam, egy időre a háttérbe vonultam, majd újra előreléptem. Sokféle voltam, ahogyan az érzéseim is. Hatalmas tűz és szenvedély lobogott bennem. A csillapíthatatlan vágy irántad! Aztán mindez csitulni kezdett... 

Persze egy darabig még mindig voltak pillanatok, mikor olyan szerelmes voltam, mint a legelején. Majd lassan ezek is kikoptak, de te észre sem vetted a változást, hiszen továbbra is ott voltam és támogattalak.  

Igaz, hogy az ölelésem lazult, a szívem pedig távolodott. Belefáradtam, és feladtam. Én, az örök harcos, akit ezerszer padlóra küldhetett a világ, mégis mindig felkeltem! Ha pedig rólad és a szerelmünkről volt szó, utolsó erőmmel is küzdöttem, de az állandó csalódás cinikussá tett, és többé már nem hittem benned. Bennünk. Csak azt láttam, hogy egy meghatározott mintát követünk, amelyben nincsenek változások, meglepetések, és már nemcsak a beszélgetések koptak ki a mindennapjainkból, hanem lassan én magam is a te életedből.

Forrás: Shutterstock

Hetek teltek el anélkül, hogy kerestük volna egymást, vagy hogy az életünkben keletkező hiánynak hangot adtunk volna. Bár éreztük, hogy nem teljes így a világ, de vagy makacsok, vagy fáradtak voltunk ahhoz, hogy közelítsünk a másik felé.

Négy hét eltelével én már úgy gondoltam erre, hogy volt egy szerelem, ami véget ért, de túl kell élnem ahhoz, hogy még boldog lehessek. Hogy nem szakadhat bele a szívem abba, hogy adtam, de nem kaptam vissza ugyanazt. Aztán sms-t írtál, majd egy üzenetet, a napok továbbra is teltek, de mindegyiket egy apró figyelmességgel tetted szebbé. Szerelmet vallottál szóban, írásban, mintha az elmúlt időszak elmaradásait szeretted volna bepótolni. Elhalmoztál a figyelmeddel és szerelmeddel.

A tüzet mégsem tudtad újraéleszteni bennem, mert valami elmúlt visszahozhatatlanul. Talán a sok eredménytelen próbálkozás tette, talán a rossz időzítés vagy az, hogy túl későn eszméltél? Most te akartad nagyon, én viszont már nem. Elszalasztottál azzal, hogy kivártál. Mert ez idő alatt megtanultam egyedül élni és boldognak lenni.

Ez pedig veszélyes játék, hiszen rádöbbentem arra, hogy túl sok időt, figyelmet és energiát fektettem ebbe a kapcsolatba, amiket már nem kaphatok vissza. De egyvalamit még tehetek: tanulok belőle, hogy soha ne adjam fel magam egy kapcsolatban, és ne várjak, ha úgy érzem, mennem kell. Még mindig fontos vagy nekem, de már nem szeretlek szerelemmel. Bár a jövő bizonytalan, szívből remélem, hogy idővel mindketten boldogok leszünk.

Fotó: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?