Pechál Peti: A szerelem ellen nincs védőoltás - vagy mégis?

Néha azt gondolom, az érzelmek idővel képesek kicsorbulni, hogy ne vágjanak már olyan élesen belénk. Elkopnak bennünk, vagy csak a lelkünk gyógyul hegesre, és ezért nehezebb azt felsérteni.

Miután az első nagy szerelem elmúlik, és te ott ücsörögsz érzelmeid romjain, rájössz, hogy bizony a szerelmek nem tartanak örökké - és ha az érzés elmúlik, attól te még megmaradsz, nem foszlasz te is semmivé. Átbasztak a végzettel meg a lelki társas szöveggel, mert hát te eddig tényleg azt hitted, hogy ez most az igazi, és minden tündérmesés örökkön-örökké. Aztán kiröhögött a valóság, te meg igyekszel legalább ügyetlenül visszamosolyogni rá.

Persze a nagy felismerés előtt még szanaszét kínzod magad a szerelmi bánat mocskában fetrengve. Hol magadat átkozod el, hol a másiknak kívánod azt, hogy legközelebb szeresse őt majd valami goromba, szemét kurvapecér. Aki majd úgy megkínozza érzelmileg, ahogy most te szenvedsz. Aztán inkább újra megdörzsölöd a csalódottságod csodalámpását, és azt kívánod, hogy inkább mégis téged szeressen újra...

Ezután rájössz, hogy legtöbbször még ezek a rohadt vágyak sem akarnak beteljesülni. Mert téged már nem szeret, de még arra sem képes, hogy utánad legalább valami tahóba szeressen bele, és ne posztolja ki a boldogságát. Nem. Az élet megy tovább, csak te ragadtál le. Aztán jön egy újabb szerelem és egy újabb szakítás, ami megint szar lesz. De talán - bizonyos szempontból - már nem annyira, mint az előző.

Mert már tisztában vagy vele, hogy ez benne van a pakliban, nem ér teljesen váratlanul, nem fordít ki teljesen a hamis kis biztonságodból. Kaptál már szerelmi csalódásból egy legyengített védőoltást, ami ugyan meggyötört, de nem pusztultál bele. Ezért legközelebb már jobban tud védekezni ellene a szervezeted.

Forrás: Shutterstock

Mindig az első pofon csattan a legnagyobbat. Ahogy az öszvér is megszokja, ha verik, és egyre kevésbé lehet ostorral noszogatni, úgy szokjuk meg mi is a csapásokat. Fájnak ugyan, de már nem rezzenünk össze annyira, tudjuk, hogy ez már csak ilyen. Minél több olyan dolog történik, amiről előtte azt hittük, hogy velünk sohasem fordulhat elő, annál könnyebben vesszük az újabb - már nem is olyan - váratlan fordulatot.

Az első ember árulása érint a legmélyebben, a sokadik hátadba állított kés után már csak röhögsz a következőn, hogy: "Hajrá, keress csak helyet a bökődnek, nem lesz könnyű dolgod, kevés helyet hagytak az elődeid."

Mert talán sokszor nem is az fáj igazán, ami történt, hanem hogy az az ember tette ezt veled, akiről sosem gondoltad volna. Az, akit annyira közel engedtél magadhoz - és csakis azért tehette meg, mert ilyen közel engedted.

Megtanulod, hogy nincsenek szentek és csak tisztán jó emberek. Hogy még azok is bánthatnak, akik nem is akarnak bántani. Vannak, akiket teljesen simára gyalulnak a sérelmek, és kikopnak belőlük az érzelmek. Szögletes, szürke betonkockává válik a szívük, aminek már nem lehet ártani - viszont bárki másét képes durván összenyomni. Senkit nem lehet kárhoztatni azért, ha belül kopogó keménnyé szilárdul. Mondjuk, szeretni se könnyű őket...

Én is érzem, hogy ami régen elemi félelemmel furta belém magát, az ma már csak egy kialudható lidércnyomás, pár felessel lenyelhető keserű szájíz. De vajon az élet köszörűköve alatt meg tudjuk-e őrizni a legfontosabbat? A képességet, hogy igazán, őszintén szeretni tudjunk. Remélem, hogy igen...

Forrás: Mudra László
Még több cikk Petitől!
Ha idáig eljutottál, már biztos rajongsz Peti stílusáért, és nem bírod visszafogni magad, hogy ne olvass tőle még többet. Megértjük, és segítünk is neked. Az írói oldalán rengeteg írása vár rád.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?