Megtaláltam A tökéletes esküvői ruhát, mégsem éltem át katarzist

Kamaszkorom óta vágyom arra, hogy ott álljak az esküvői szalon próbafülkéjében, A tökéletes ruhában, a barátnőim gyűrűjében, és pityeregve, remegő hangon bólintsak rá arra a ruhára, amiben hozzá megyek életem szerelméhez. Hát, ez a sok ömlengés nem a fejemből pattant ki, hanem a „Say yes to the dress" című realitynek köszönhető, na meg egy picit talán a Disney meséknek. Hát, kedves nőtársaim, akik a ruhapróba előtt álltok, elmesélem az én történetem, és annyit elöljáróban elárulok: nekem egyáltalán nem olyan volt, mint a filmekben.

Útmutató menyasszonyoknak

Amikor menyasszony leszel, szembe találod magad egy csomó kérdéssel, amire valójában senki nem tudja a választ, és most beszéljünk csak a menyasszonyi ruháról. Kaptam ajánlásokat, melyik szalonokba érdemes ellátogatni, és elkezdtem bújni a közösségi oldalakat. Az értékelések, a hozzászólások, a ruhák, és az árak alapján nagy nehezen kiválasztottam három kölcsönzőt.

Bejelentkeztem ruhapróbára, és azt kérték, nézzek ki pár modellt az oldalról, amiket mindenképp szeretnék felpróbálni. Lelkesen lapozgattam a fényképeket, jegyzeteltem, és próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy a járvány miatt csak egy kísérő jöhet velem.

Nagyon kedves, segítőkész személyzet, egy tündéri kiskutya, és gyönyörű ruhák. A tanácsadó félretette nekem azokat a modelleket, amiket kinéztem az oldalról, és elkezdtem próbálni. Egy órám volt összesen, így nem akartam szüttyögni, összesen hat ruha volt rajtam – nem húsz, mint a filmekben. Érdekes módon, amelyik ruhákat előre kinéztem, azok álltak a legrosszabbul, az esküvői ruha stylisttól viszont annyi dicséretet kaptam, hogy belepirultam, de nem éreztem semmit.

Pár órával később, még azon a napon elmentünk egy másik szalonba. Amikor nézegettem a vállfán lógó ruhákat, egyik sem tetszett, végül négyet tudtam kiválasztani, de egyik sem volt az igazi. Még annyira sem, mint az első szalonban. Próbáltam sellő fazonú ruhát, A vonalút, csipkéset, királylányosat, uszályosat, uszály nélkülit, és ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség. Fogalmam sem volt, melyik áll a legjobban, és melyikben érzem magam igazán jól. Szerencsére lefotózhattuk a ruhákat, így négy nappal később tudtam, hogy egyik sem az igazi.

Megvan A ruhám, de nincs katarzis

A harmadik egy gyönyörű szalon volt, épp mint a „Mondj igent a ruhában" című sorozatban. Pódium, óriási függönyök, rengeteg szebbnél-szebb ruha, és tükrök. Megmérték a magasságom, a súlyom, beszélgettünk az elképzelésemről, és kezdődött a kaland. Az első ruha nagyon más fazonú volt, mint azok, amik előtte rajtam voltak, de valamiért nagyon tetszett.

Felvettem még vagy tíz ruhát, de végig az első járt az eszemben, így a legvégén megkértem a stílus tanácsadókat, hadd vegyem vissza. Ők is azt mondták, jól áll, és egészen más arcot vágok ebben a ruhában, mint a többiben. Ők már csak arra vártak, hogy igent mondjak rá. Nem éreztem katarzist, nem volt sírhatnékom, de láttam magam a padok között vonulni és reggelig táncolni. Kényelmes volt, tetszettem magamnak, de bizonytalan voltam, mert azt hittem a filmeknek köszönhetően, hogy más érzés lesz. A lényeg, hogy megvan A ruhám, és kíváncsian várom, hogy amikor legközelebb, tíz nappal az esküvő előtt felveszem, mit fogok érezni...