Bosszantó embertípusok az életünkből

Az ilyen típusú emberek láttán – nőnél és férfinél egyaránt - én mindig Csipkerózsikára asszociálok, mert úgy járnak-kelnek a világban, mintha egy hosszú és mély álomból ébredtek volna és nem is sejtenék, merre van az előre. Természetesen fiatalon sokan rászorulunk egy kis terelgetésre, akár tanulásról, akár munkáról, akár párkapcsolatról van szó. Nincs abban sem rossz, ha húszévesen még jól jönnek a tapasztaltabbak instrukciói, hiszen senki nem születik mindentudónak, a társaság középpontjának vagy akár szerelmi gurunak. Én azonban arról a típusról beszélek most, akik sosem nőnek ki a „gyakornok" szerepből, és akiket egy életen át mentorálni kell.

Szórakoztass!

Húszas éveim elején elég szoros barátságot ápoltam egy lánnyal. Nem telt el úgy hét, hogy ne találkoztunk volna, hétvégén pedig gyakran jártunk együtt szórakozni. Egy idő után azonban azt vettem észre magamon, hogy egyre kevésbé élvezem, ha közösen megyünk bárhová, legyen szó egy kettesben eltöltött kávézásról vagy akár egy házibuliról. Egyszerűen nem értettem, miért érzem magam rosszul a társaságában, holott hasonló volt az érdeklődésünk, nem vitatkoztunk, sokat beszélgettünk, mégsem stimmelt valami. Aztán egy nap leesett a tantusz.

Mintha egy kisgyerek lenne, akinek folyamatosan fenn kell tartanom az érdeklődését, mert egyedül nem képes elfoglalni magát. Nekem kellett kitalálnom a közös programokat, mert ő sosem tudta, hogy mit csináljunk, hova menjünk. Az én barátaimmal találkoztunk. A beszélgetéseket általában szintén én kezdeményeztem, de sok esetben maga a csevegés is elég döcögősen ment, ha éppen nem voltam cserfes hangulatban. Pedig beszélt magáról, de amikor a saját mondandóját befejezte, akkor nem kérdezett vissza, sőt igazából ő szinte soha nem is kérdezett tőlem semmit. Elmondta a magáét, és ha én nem vettem át a szót, akkor a beszélgetés meghalt. Ezért valahogy mindig egyfajta nyomás nehezedett rám, hogy újabb és újabb témákat hozzak fel és szórakoztassam. A bulikban szintén úgy viselkedett, mint aki a háta közepére kívánja az egészet, holott alig várta, hogy menjünk már valahová. Ám amikor ott voltunk, úgy üldögélt vagy ácsorgott némán, mint egy megszeppent madárka, mint egy kívülálló - akkor is, ha már ismerte a többieket. Ilyenkor persze megint

hogy jól érzi-e magát; kér-e még egy italt; van–e kedve táncolni? Mintha egy ötévessel mentem volna bulizni... Valahogy nem éreztem a kölcsönös odafigyelést, érdeklődést, sőt egy idő után kifejezetten szöget ütött a fejemben, hogy csak én teszek energiát ebbe a barátságba, ő meg kegyesen elfogadja az erőfeszítéseimet, így inkább elengedtem.

Nem is tudom...

Egy másik ismerősöm maga volt a megtestesült teszetoszaság. Ő abba a típusba tartozott, aki szinte fizikai fájdalmat érzett, ha döntéseket kellett hoznia, még akkor is, ha csak arról esett szó, hogy rántott húst vagy pörköltet kér ebédre.

Az egy dolog, hogy meghaladta a képességeit, hogy költöztető céget hívjon, megtettem én, ám amikor kiderült, hogy arra is alkalmatlan, hogy bedobozolja a saját cuccait, az már valósággal lesokkolt. Egyszerűen mást sem csinált, mint állt a lakás kellős közepén tágra nyílt szemmel, esetleg egyik doboztól ténfergett a másikig anélkül, hogy bármit is beléjük pakolt volna. Úgy kellett rászólni, hogy tegyen már valamit, mert a költöztetőket órabérben kell fizetni és voltaképpen már tegnapra be kellett volna csomagolnia mindent, hogy ma csak felpakolják és vigyék. Neki azonban még ott lógtak a gardróbban a ruhái és a konyhaszekrényben is glédában sorakoztak a poharak.

ahelyett, hogy belepakolta volna a kijelölt papírdobozba. Komolyan úgy éreztem, hogy a hajamat fogom kitépni, ha ez így megy tovább. Így amíg ő nagy nehezen elrámolt tíz könyvet, addig én villámtempóban bezsákoltam a ruháit, kipakoltam a konyhát, miközben instruáltam a költöztetőket is, hogy melyik bútort vihetik.
Arról már ne is beszéljünk, hogy az új lakásban, szintén nekem kellett koordinálnom, hogy hova kerüljön a kanapé, a nappali bútor és melyik szobába melyik dobozt tegyék le. Ott adtam fel a dolgot, amikor a költözés végén nekiálltunk volna a kicsomagolásnak. Felnyitottam az egyik dobozt és kértem, hogy gyorsan tegyük a benne lévő könyveket a helyére.

Persze mindannyian szeretjük, ha kicsit istápolnak bennünket és bizonyos életterületeken leveszik a terhet a vállunkról, hiszen nagyon nehéz minden szituációban talpraesetten viselkedni, ám amikor valaki az egész életét úgy éli, mintha egy rózsaszín ködben lebegne és fogalma sincs, hogy mit kezdjen magával, az számomra meglehetősen bosszantó.

Nyitókép: Shutterstock