Olvasói levél - "Bocsáss meg! Gyűlöllek!" Ezt érzed, ha gyerekként veszíted el az anyukádat

Olvasónk nem szeretné, ha nevét és életkorát közzé tennénk, amit tiszteletben tartunk. Gondolatai ezek nélkül is fontosak és tanulságosak.

„Amikor anyám meghalt, 10 éves voltam. Apámmal elmentünk a közeli játszótérre, csupán egy órát voltunk távol. Amikor elköszöntem tőle, az ebédnek látott neki, semmi jele sem volt annak, hogy ez volt az utolsó ölelés és puszi, amit adhattam neki. Amikor hazaértünk, az előszobában dobáltam le a cipőmet és a kabátomat, és futottam be a konyhába. Ott találtam a padlón. „Apa, apa!" kiabáltam, de, hogy utána mi történt, nem emlékszem. Olyan, mintha törlődött volna a memóriámból. Talán a sokktól akart megvédeni az agyam. Talán csak nem akartam rá soha emlékezni. Anyám holttestére. Később apám elmesélte, hogy agyvérzést kapott.

Emlékszem, hogy nem hittem el apámnak, amikor elmondta, anyu meghalt. Heteken át vártam, hogy bejöjjön esti mesét olvasni, hogy reggel ott várjon az asztalon a tízóraim. Egyfajta üresség és értetlenség volt bennem. Aztán mélységes szomorúságot kezdtem el érezni, sokat sírtam. Hiányzott, megértettem, hogy nem fog többet átölelni, megpuszilni, de nem ez volt az oka. Úgy éreztem, miattam történt. Sokszor végigpörgettem azt a napot: ha nem akarok játszótérre menni ebéd előtt, talán segíthettem volna neki, amikor rosszul lett, ha nem akarok még kétszer lecsúszni a csúszdán, előbb érünk haza...

Aztán ez átcsapott végtelen haragba, dühbe. Gyűlöltem az anyámat, amiért meghalt, amiért itt hagyott. Gyűlöltem az apámat, amiért eltette a fürdőszobából a dolgait, és a ruháit. Gyűlöltem az osztálytársaimat, a tanáraimat, amiért ÚGY néztek rám minden nap. Elkezdtem a kezemet a falba verni, amikor egyedül voltam otthon. Akkor ez a gyűlölet és fájdalom kicsit enyhült.

Telt múlt az idő, én pedig lassan elkezdtem elfogadni a történteket. Voltak napok, amikor jól voltam, máskor nem tudtam felkelni az ágyból. A tanulás nehezen ment, de rájöttem, hogy lefoglalja a gondolataimat. Aztán olyan 8-9 hónappal később, képes voltam leülni apámmal beszélgetni anyáról. Sokat sírtunk, hosszú esték teltek el azzal, hogy róla meséltünk egymásnak, képeket nézegettünk róla. Megbeszéltük azt is, hogy hogyan fogjuk megőrizni magunknak. Képeket tettünk ki róla, és pár személyes tárgyát kitettünk a lakásban, a többit pedig dobozokban a padlásra vittük.

Azóta felnőttem, és végig csináltam egy terápiát. A pszichológusom sokat segített, megértettem, mit érzek, megtanultam együtt élni anyám hiányával. Mindig hiányozni fog, de már félárva kisfiú vagyok, hanem egy férfi, aki korán veszítette el az édesanyját."

Nyitókép: Shutterstock.com