Óvodai beszoktatás kicsit más szemmel

Elengedni a kezét...

Például az mindenképp változni fog, hogy mostantól álló nap idegenek fognak vigyázni arra a kicsi emberre, akire eddig álló nap te figyeltél. Felügyelted az étkezéseit, játszottál vele, sétáltatok, ha szomorú volt, megvigasztaltad - és természetesen néha egymás idegeire mentetek.

Ezt szerintem azoknak is nehéz megszokniuk, akik egyébként alig várták, hogy a csemete betöltse a 3. életévét. Az emberi elme ugyanis csodálatos, bármihez képes alkalmazkodni, hozzászokni, így ahhoz is, hogy a nap 24 órájában árgus szemmel figyeljen valakit, lesse minden rezdülését, óvja még a széltől is - bármennyire kimerítő feladat is őrző-védőnek lenni szinte nulla pihenéssel éveken át.

Aztán jön az óvoda és hopp, egyik napról a másikra nem csak a gyerkőcnek kell leválnia a szülőkről, de bizony a szülőknek is le kell válniuk a gyerekről, és sok esetben ez utóbbi talán nehezebb is. Persze döntő itt is, hogy milyen személyiséggel rendelkezik a gyermek... és milyennel a szülő! Láttam én már zokogó anyukát az öltözőben, és bevallom, nem értettem, mire fel a dráma, mikor a kislánya láthatóan örömmel ment az oviba - egészen addig, amíg meg nem látta az anyukája könnyben úszó szemeit...

Lelkifurdalás, szorongás, félelem

Kedves, édesanyák, bármennyire is fáj a leválás a gyermekünkről, ne keltsünk már a kicsi szívekben és tudatokban lelkifurdalást. Mert bizony, ha imádott gyermekünk azt látja, hogy mi a hajunkat tépve zokogunk, akkor bizony az aprócska, de annál okosabb fejecskében megszólal a vészharang és semmi perc alatt lesz a gyermeki kíváncsiságból és lelkesedésből félelem és szorongás. Aztán meg csodálkozhatunk, hogy miért nem akar óvodába menni másnap. Pontosan azért, mert a szülő reakciójából azt szűrte le, hogy itt valami dráma van, valami nem jó, hiszen anya sír - és ez a gyerek számára elég ahhoz, hogy többé az óvoda közelébe se menjen.

Ha a 3 éves fél és szorong, az sok esetben nem a saját állapotát tükrözi, hanem a szülőét. Ebben a korban a kicsik tökéletesen érzik az anya vagy az apa minden rezdülését és óhatatlanul is átveszik azokat. Ezért tapasztalja sok szülő, hogy ha éppen feszült mondjuk egy munkahelyi szituáció miatt, akkor érdekes módon a gyerek is sokkal elevenebb, pörgősebb és mást sem tesz, mint az egyébként is ingerült szülő idegein táncol. Mert érzi, átveszi, leképezi mindazt, ami körülötte történik.

Nem mondom, hogy egyszerű elengedni 3 év minden rutinját, napirendjét, szépségét és nyűgét, és átadni az általunk féltve nevelgetett szeretegombócot, hogy innentől kezdve idegenek viseljék gondját a nap nagy részében. Pokoli nehéz! És igen, az én szemembe is könnyek gyűltek, mikor először kellett átadnom ŐT a csoportszoba ajtajában, hogy beléphessen a saját kis-nagybetűs életébe. De nem vehetjük el tőlük az önállósodás örömét, a kortársakkal való önfeledt játék derűjét, az új élményeket, amelyeknek, tény és való, hogy már nem mindig leszünk részesei.

C'est La Vie - mondhatnánk, azaz Ilyen az élet!

Az az élet, amelyet mi hoztunk a világra, mi dédelgettük minden nap és minden éjjel a nap 24 órájában. 3 évesen azonban ez a kis élet új szakaszba lép, és nekünk, anyáknak ezt nem megnehezíteni kell, hanem segíteni, ahogyan csak tudjuk. Mert minden szülő erős, kiegyensúlyozott, vidám gyermeket szeretne, aki örömét leli az óvodában, ennek pedig mi magunk vagyunk a kulcsa.

Szépvölgyi Izabella

Nyitókép: Shutterstock