Nagymamám idején még becsülték az értékeket!

Mamám sokat mesélt nekem a gyermekkorukról. Arról a gyermekkorról, ami bizony kőkemény volt. Nem volt délig alvás és ágyban fekve mesenézés, mint manapság. Volt viszont hajnalban kelés, libák kihajtása a legelőre, majd aratás után a tarlóra. A csalánszedés is a gyerekek dolga volt, majd mikor végeztek, korcosba kötve, a hátukon vitték haza a levágott eleséget a libáknak. Egy parasztháznál mindig akadt munka. A kicsiknek is.

Sokszor hallottam, hogy a nagyszüleim gyerekként azt sem tudták, mi a csokoládé. A vásárfia egy-egy mézeskalács baba volt. Mamám édesanyja pedig sütéskor mindig tudta, hogy már megint a lánya ette meg a gondosan elrejtett kockacukrot. Egyszer aztán karácsonykor egy gyönyörű hajas babát hozott nagymamámnak a kis Jézus. Szíve vágya volt. Annyira óvta, szerette, hogy még csak játszani sem játszott vele soha. A díványra fektette, betakargatta, és ezzel megelégedett. Boldog volt.

Esténként a nagy kőházban a sparhelt karikáját kivették, hogy fény is legyen a meleg mellett, és köré telepedtek beszélgetni elalvás előtt. Aztán másnap hajnalban kezdődött minden elölről, mígnem jött a háború. Mamám már nem fiatal, mégis kristálytisztán emlékszik azokra az időkre, pedig csak 10 éves volt. Emlékszik az oroszokra, és emlékszik a kedves német katonára, aki még a cipőjét is kipucolta vasárnap, templomba indulás előtt.

Még kislányként kiszúrtam mamám vitrinjében, a kedvenc kukoricás pohárkészletem mellett egy oda nem illő, kék-fehér színű bögrét, ami egyedül árválkodott. Nem volt párja, kilógott a különféle készletek sorából. Nem mertem hozzáérni sem, nehogy kárt tegyek benne. Aztán a hátam mögött mamám megszólalt: "Fiam, azt az orosz katona hagyta nálunk, mikor háború volt. Nem tudjuk, honnan hozta magával."

Mamám régi ébresztőóráját is imádtam. A tetejére még nem díszből került a csörgő rész, és ha megszólalt, állítom, hogy az egész utca menten felébredt rá. Az idő már sárgára festette az egyébként egyszerű, mégis finom kialakítású óra számlapját. Valamiféle megmagyarázhatatlan érzés köt ezekhez a réges-régi, családi tárgyakhoz. "Vidd haza, fiam! Úgysem kell már senkinek" - mondta nagyanyám, mikor látta, milyen áhítattal szorongatom.

Nagyon rég nálam van. Néha kipróbálom, a maga száz évével vajon felveri-e álmukból az itt lakókat, de a megfakult számlaptól eltekintve olyan, mintha új volna. Megátalkodott csörgése van. Mégis, ha erre ébredek, boldog vagyok. Mert valahol a családom része ez az óra. Értéke volt, az eladott bab és mák árán vették, két kezük kemény munkája árán.

Most meg az én családi kincsem. Mamám sokszor mondja, "Vidd haza azt az orosz bögrét is, úgysem kell az senkinek!" És tényleg nem hiányozna, ha elhoznám. De az a bögre az ő emléke, és én nagyon szeretném, hogy ez még sokáig így lehessen. Hogy ő legyen az, aki majd az én gyerekeimnek is elmeséli, hogy ez az a bizonyos orosz bögre, ami Isten tudja, honnan került hozzánk, de végigkísérte az egész életünket.

Nyitókép: Shutterstock