Fáradtan rogyott a fotelba. Haja csapzottan, nedvesen lógott az arcába. Egy percig csak a sötéten ásító TV képernyőjét bámulta. Egy vékonyka hang rántotta ki a révületből.
- Anyu, színezel velem? - Hanga egyik kezében egy marék ceruzával, másikban egy színezővel kérdőn pislogott az édesanyjára.
- Anyu nem ér rá, Szívem - hallotta Áron hangját a konyhaajtó felől. - Segítesz nekem tojást törni?
Eszter hálával teli, fáradt pillantást küldött a férje felé, aki viszonzásul egy még álmosabb mosolyt erőltetett az arcára. Aztán eszeveszett kopácsolásra lett figyelmes, majd recsegő kiabálásra. Összeszorított szájjal indult a nagymamája hálószobája felé. Vérnyomása a kopácsolás ütemére egyre nőtt.
Egyre nehezebben emlékezett vissza, hogy milyen volt régen. Még halványan élt benne az éjszaka, amikor az anyja otthagyta a nagyanyjának, és soha nem jött vissza érte. Könnytől nedves arcát a mamája gyűrött rongy zsebkendővel törölgette, és azt hajtogatta: "Nincs baj, Kedvesem, megoldjuk együtt!"
És megoldották. Az asszony stabil hátországként létezett a kislány életében. Biztosította szeretetéről, de hagyta szárnyalni unokáját - az életébe ritkán szólt bele. Csak helyeslően bólogatott, amikor a lány felnőtt és az egyetemről, az első munkahelyéről és a szerelméről beszélt. Bízott unokája döntéseiben.
Egy éve azonban a határozott fellépésű nagyi összeomlott - a dohányzástól gégerákot kapott. A betegség következtében csak recsegve tudott beszélni, és a nyelési nehézségek miatt csak pépes ételeket vehetett magához. Kezdetben még felvette a harcot a kórral: magának készítette el a pépeket, szépen adagolta a gyógyszereit, és időben ment a kezelésekre is.
Ám néhány hónapja derült ki, hogy a rák átterjedt a gyomorra is. Eszter nem gondolkodott sokat, maga mellé vette a lassan tehetetlenné váló nagymamáját, hiszen amúgy is otthon volt Hangával. Az elején még szörnyen hálás nagyi azonban kifordult önmagából.
Folyton becsmérelte az unokáját, hogy mindent rosszul csinál - nem jól pépesíti az ételt, nem jó gyógyszert ad neki, rosszul cseréli a pelenkát. Mikor a lány szóvá tette a személyiségváltozást a kezelőorvosnál, ő csak annyit mondott:
- Sajnos ez a súlyos betegségek egyik velejárója. Próbáljon meg türelemmel lenni iránta. Ha pedig minden kötél szakadna... - És az orvos diszkréten egy hospice ház telefonszámát csúsztatta a kezébe.Eszter dühében ki akarta hajítani a cetlit, de Áron elvette tőle, és ennyit mondott:
- Jól jöhet még.
Legszívesebben üvöltött volna a férjével, hogy ő sosem dugja be a nagyiját egy ilyen helyre haldokolni, ő szeretetben fogja ápolni.
A fémkanál kopácsolása a vas konvektoron visszarántotta a valóságba. Az idős asszony úgy nézett ki, akár egy összeaszott múmia, és irdatlan nagy, vádló szemekkel vizslatta őt.
- Nem cseréltél pelenkát! Használhatatlan vagy! Ez a hála, amiért felneveltelek?! - recsegte.
A szobába lépve lesújtva konstatálta, hogy a pár perce kicserélt ágynemű újra mocskos. Elsírta magát. A szitkozódásra Áron is megérkezett, és finoman kitessékelte feleségét a hányásszagú szobából.
- Drágám - ölelte magához szelíden a zokogó feleségét. - Szerintem most szakadt el a cérna.
- Nem akarom! Hiszen ő nevelt fel! Gondoskodnom kell róla! - suttogta.
- És mi lesz a te életeddel? A lányunk minden este megkérdezi, hogy anyu is beteg, mint a nagymama? Felemészt téged ez az egész.
Szipogott. A férjének igaza volt. Már három hónapja nem foglalkozott Hangával, mert minden idejét az ápolás töltötte ki. Még mindig imádta, még mindig hálás volt a neki, de a férjét és a lányát is szerette. Megdörgölte az arcát, és vörös szemmel a férjére nézett.
- Ideadnád a hospice ház számát?
Néhány nap múlva üveges tekintettel figyelte, ahogy a mentősök betolják a folyamatosan szitkozódó nagymamát a hospice házba. A családjára gondolt és arra, hogy ezzel a döntésével a saját életüket mentette meg.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
