Azt mondtad, véget vetsz az életednek, ha nem leszek a tiéd...

Nekem hosszú évekre volt szükségem, hogy kiskamasz táskám legnehezebb terhét lerakjam. 13 éves voltam, amikor ez a történet elkezdődött. A zeneiskolában megismertem Kornélt. A magas, sötét hajú, 17 éves fiúnak a zene volt a mindene. Különleges tehetség volt. Számos hangszeren játszott, és sokszor igazi komolyzenei remekműveket komponált.

A korkülönbség ellenére hamar megtaláltuk a közös hangot. Igazi, mély barátság alakult közöttünk. Kornél más volt, mint a kortársaim. Csodás darabokat játszott nekem, és csillogó szemekkel hallgatta, ahogy József Attilát olvastam neki.

Alig múltam 14 éves, fogalmam sem volt, hogyan kell kezelni egy fiú szerelmét. Suta nevetgéléssel próbáltam elvenni az élét. Eleinte ő is hasonlóképp reagált. Aztán ahogy teltek a hetek, már nem törődött bele ilyen könnyen a visszautasításba. Számtalanszor győzködött, hogy milyen hatalmas szerelemmel van irántam. Különleges ajándékokkal lepett meg: dalokat komponált nekem. Néha édesen csengő, szerelmes dallamokat, máskor pedig reményvesztett, fájdalmas darabokat.

Végül rájöttem, bármennyire is fáj, el kell engednem a barátságát. Sosem láttam még olyan kétségbeesett arcot, mint mikor elmondtam neki, hogy meg kell szakítani a kapcsolatunkat. A könnyeivel küszködve győzködött, ígérgette, hogy soha többé nem hozza fel a szerelem témát. De tudtam, hogy ez nem működhet.

Mikor elléptem tőle, reményvesztetten hadart valamit, amitől földbe gyökerezett a lábam. A mondatfoszlányok úgy úsztak köröttünk, mint a legbaljósabb jövőképek. Hallottam, ahogy gyógyszerekről beszél, rengeteg, maréknyi gyógyszerről. Vonatokról, a vonatsínről, ami a házunk előtt halad el. Magáról, ahogy a síneken fekszik.

Kornél a házunk előtt lévő padon ült. Arcát a kezeibe temette, és egykedvűen, sorsába beletörődve bámulta az aszfaltot. Minden benne volt abban a tekintetben: tudtam, hogy nem fogja megtenni, de azt is láttam, hogy elengedett.

Hosszú évekig nem beszéltünk. Hét év elteltével szinte már alig jutott eszembe a fenti történet. Aztán egy nap a főváros egyik forgalmas aluljárójában, a gondolataimba merülve igyekeztem hazafelé. Elsápadtan torpantam meg, amikor a sok évvel ezelőtt nekem írt dallamot hallottam felém úszni az aluljáró monoton zaján át.

Körbenéztem a zsúfolt téren, és az egyik sarokban Kornélt pillantottam meg. Gesztenyebarna szemei őszinte barátsággal csillogtak felém, és bocsánatkérő mosollyal játszotta nekem a sok éves darabot. Ahogy közelebb értem, egészen halkan suttogta:

- Ne haragudj, kérlek!

Nem azért, mert ennyire túlértékeltem volna magam, hanem azért, mert ez volt az első tapasztalatom. A bőrömbe ivódott az érzés, milyen tehetetlen rettegés kerít hatalmába, ha valaki a lelked törékeny pajzsára helyezi az életét. Sosem akartam újra átélni. Az a bocsánatkérés kiszabadított a félelmeim fogságából, és tisztán láttam Kornél 18 éves énjét: csak egy kétségbeesett, szerelmes kamasz volt, aki még nem tudta, hogy kell szépen szeretni.

Még több olvasnivalóra vágysz?

Megértjük, és segítünk is neked. Ha idáig eljutottál, biztos Pechál Péter írói oldala is tetszene, ahol rengeteg hasonló téma vár rád.Fotó: Szabó Gábor

Nyitókép: Shutterstock