A feleségem 45 évesen gyereket akar, de én már nem!

Ha nem éltünk volna együtt negyed évszázadot, nem mondtam volna meg, hogy holnap lesz a 45. születésnapja. Különleges estét akartam, romantikus, gyertyafényes vacsorával, vörös rózsával. Azért ma, mert holnap jönnek a gyerekeink ünnepelni őt. A lányom az unokánkat is hozza...

Nem is kívánhattam volna ennél szenvedélyesebb éjszakát, de nem hagytak nyugodni a szavai, a szeretkezésünk alatt sem. Gyereket? Hiszen felneveltünk kettőt! Csodálatos, okos lányunk van, akit imád a férje, és egy talpraesett, szorgalmas fiunk. Keresett szakember, és sikeresen építi a jövőjét. Büszkék vagyunk rájuk. Közel az ötvenhez nyugodt vagyok, hogy rendben az életük.

Anyukám génjeit örököltem - a jó tulajdonságok mellé egy átkot is. Egyik nagybátyám sem élte meg a hatvanadik életévét. Mind a temetőben van, míg a feleségeik vígözvegyként élik világukat. Finoman fogalmazva is "mozgalmasak" voltak a házasságaik. Önpusztításba menekültek, a pia és a bagó a mindennapjaik része volt. Én már a lázadó tinédzserkor után lemondtam ezekről. Anyukám zokogása elég meggyőző volt: "Nem akarom, hogy úgy végezd, mint a testvéreim!" Mindegyiküket ő temette el, miután végignézte, ahogy tönkreteszik magukat. Valakin a válás sem segített.

Mértéket tartottam az italban, de kellett egy szenvedély. Motorozni kezdtem. Az egyik nagybátyám tiszta pillanataiban mesélt a régi időkről, a mocik nyújtotta szabadság érzéséről. Hamarosan megfertőzött a benzingőz varázsa. A szüleim aggódtak, de kisebb baleseteket leszámítva nem esett bajom. Tudtam, hazavárnak. Különben is, a Harley-t nem száguldozásra találták ki.

Egy motoros találkozón ismertem meg Grétát. Egész nap figyeltem, valósággal körbedöngték a kigyúrt, tetkós pasik, akiket zavarba ejtett a motorokkal kapcsolatos kérdéseivel. Később tudtam meg, hogy lány létére gépészmérnöknek tanul. Hozzá se mertem szólni, biztos kapott jó pár telefonszámot, így keseregve indultam haza.

Pár kilométer után egy lerobbant motort láttam az út szélén, így megálltam segíteni. Mikor csőkulccsal a kezében felállt és rám mosolygott, éreztem, sosem lesz még egy ilyen alkalmam. Hazáig kísértem, ott döbbent rá, hogy 150 kilométert kerültem miatta... Egy randi volt a minimum. Nevetve mondott igent.

Hálás vagyok a sorsnak minden pillanatért, amit vele tölthettem. A vágyakozásért, a kétségért, hogy vajon visszaír-e, és ha igen, mit. Reméltem, hogy ő is úgy izgul a randik elején, ahogyan én, és nem egy jobbra vár, míg engem várakoztat, hogy egymáséi legyünk. Sosem mondtam el, mennyire fontos nekem, hogy boldoggá tegyem. Hogy huszonöt évnyi ismeretség után is ugyanazt érzem. Mint amikor először megszólítottam, amikor olajtól maszatos arccal bütykölte a roncs motorját az út szélén.

Sosem bántanám meg szándékosan, de nem akarok gyereket ötven évesen. De mi lesz, ha válni akar? Vagy keres valakit, aki csak úgy teherbe ejti? Ha belemennék, vajon rendben kihordaná, megszülné? És ami fő, egészségesek lennének mind a ketten? Ki nevelné fel a kicsit, ha velem történne valami? Hogy néznének ránk, amiért apja helyett a nagyapjának látszom? Nem akarom elveszíteni a feleségem, de apa sem akarok lenni újra. Akkor most önző vagyok?

Juhász Béla novellája

Még több olvasnivalóra vágysz?

Megértjük, és segítünk is neked. Ha idáig eljutottál, biztos Greta MAy írói oldala is tetszene, ahol rengeteg hasonló téma vár rád.Fotó: Pályi Zsófia

Nyitókép: Shutterstock