Két évtizede ismerkedtek meg. Azóta mindig tudták, mi van a másikkal, mert ha nem is éltek együtt, képtelenek voltak elengedni egymást. Húsz év szerelem volt az övék, nehézségekkel, könnyekkel teli, hatalmas szerelem.
Ez az első pillanatban kiderült, mikor szinte ismerősként köszöntötték egymást a főiskolán. Egy évfolyamra jártak, és valahogy mindig úgy alakult, hogy az ajtóban vagy a teremben egymásba botlottak. Mintha csak ezt tervezték volna hosszú perceken át. Pedig nem ők, hanem a sors volt az, ami pontosan tudta, hogy összeillenek, és tökéletes társai lennének egymásnak. Mert hasonlítanak, mégis különböznek.
Az értékrendben, szerelmes tekintetben ugyanolyanok, az apróságokban - hogy ki melyik színt vagy ételt szereti - mások. Nevettek, szerettek négy éven át, aztán a szoros kötelék lazábbá vált. Másik városban kaptak állást, más barátaik lettek, sok volt a munka, a szabadidő pedig, melyet együtt tölthettek volna, egyre kevesebb.
Elengedték egymást, azt hitték, könnyedén, mert a szívük nem sírt keservesen. Először Fruzsi ment férjhez, aztán Bálint nősült meg. Mindketten a legjobbakat kívánták a másiknak, de persze a házasságkötésük napján eszükbe jutott a régi szerelmük. A lány a tükör előtt arra gondolt, milyen lenne, ha a régi kedvese állna ma vele szemben, ha felé indulna az oltárhoz. De pár perc után hatalmas bűntudatot érzett, hogy ilyesmiről álmodozik. Egy másik férfival tervezi a jövőjét, aki a volt párjával ellentétben öt éve itt van mellette, és nem csak a születésnapján köszönti fel.
Ám a házasélet nem olyan lett, mint remélte. A férje inni kezdett, aztán elcsattant az első pofon. Amikor már több volt a sírás a napjaiban, mint a mosoly, bánatát azzal osztotta meg, aki a főiskolán a legfőbb bizalmasa, barátja, szerelme volt. Beszélgetni kezdtek, majd találkozni, persze szigorúan érintések és csókok nélkül, hiszen mindketten házasok voltak. Pedig minden egyes találkozás után tudták, hogy nem a megfelelő emberhez térnek haza.
Bálint mindenáron meg akarta menteni Fruzsit, így segített neki a szökésben, hogy távol kerüljön a férjétől és beadhassa a válókeresetet. Fél évre rá ő sem bírta tovább, de legalább barátságban fejezték be a feleségével. Nem volt kiabálás, hangos szavak, féltékenység.
Végre egymásra találhattak. Pár hónapig kiélvezhették a szerelmet. Már éppen azt tervezték, hogy összeköltöznek, mikor Fruzsi édesanyja beteg lett, ezért nehéz, kemény és fájdalmas időszak következett az életében. Háttérbe kellett szorítania a saját dolgait, hogy édesanyjára és annak gyógyulására koncentrálhasson. Meg akarta menteni, pozitív kisugárzásával hitet és erőt adni neki. Így a közös élet nem valósult meg, és a kapcsolatuk ismét barátsággá szelídült.
Aztán Fruzsi édesanyja meghalt, és nyolc hónap küzdelem után egy év gyász következett. Már beszélgetni sem tudott, nem jöttek a szavak... Önzőségnek találta volna, ha most magával foglalkozik. Az egy évből kettő, majd három lett. Végül egy nap az egyik ismerőse rávette, hogy menjenek el színházba a közeli városba. Rábólintott, bár nevetni még mindig nem tudott. Aztán a folyosón egy ismerős szempárt pillantott meg, Bálintét, aki úgy állt ott, mintha csak rá várna, mosollyal, hittel, reménnyel.
Nem érdekelte őket, hova szól a jegyük, vagy hogy kivel érkeztek, csak megölelték egymást, és beszélgetni kezdtek. De nem úgy, mint ismerősök vagy barátok, hanem mint azok a szerelmesek, akik távol éltek egymástól, és a külön töltött időben csak ezt a pillanatot várták. Nemcsak találkozniuk kellett, de együtt maradniuk is, mert a szerelmük kitartó, mély, és soha nem kopik el. A sors jól tudta az elején és most is, hogy találkozniuk kellett, mert összeillenek, és tökéletes társai egymásnak.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
