A gyerekkori traumáimból építettem fel azt, akire ma büszke vagyok!

Mert bár nem hagytak el - legalábbis a szó szerint vett értelemben nem -, közel sem olyan körülmények között neveltek a szüleim, mint amire egy gyermeknek az egészséges fejlődéséhez szüksége volna.

Persze nem volt jó szeretetlenségben, kevés odafigyelésben felnőni, de a helyzet az, hogy az árnyoldalai mellett rengeteget tanultam is belőle. Millió cikk szól arról, hogy milyen problémákat okoznak a gyerekkori traumák és hiánytraumák. Én most szeretném összeszedni, hogy mi az, amit tanultam belőlük, és mik azok, amikre utólag, már felnőttként, pozitívumként tekintek.

Merek dönteni!

Soha senkivel sem tudtam megbeszélni, hogy mi legyen. Akármilyen döntést kellett hoznom, senkitől sem tudtam tanácsot kérni. Nem volt előttem jó példa, nem volt kit követnem, ezért mindig egyedül kellett elhatároznom, hogy merre induljak. Gyakran hoztam helytelen döntéseket, már nagyon fiatalon is, és a következményektől sokszor szenvedtem.

Képes vagyok alkalmazkodni!

Kiskoromban egyik rokontól a másikhoz dobáltak. Anyukámnak állandó problémája volt, hogy ki vigyázzon rám, mert folyamatosan dolgozott, és egyedül nevelt. A partnereit gyakran váltogatta, ami miatt sokat költöztünk, és sok férfival kellett nekem is együtt élnem, hozzájuk alkalmazkodnom. Be kellett illeszkedni az új környezetbe, az új családba, baráti társaságba.

Megválogatom a barátaimat!

Bár kiskamasz koromban még bele-belecsúsztam a rosszalkodásba, korán megkóstoltam az alkoholt és kipróbáltam a cigit - soha semmitől nem tiltottak. Azonban viszonylag hamar felismertem, hogy ez nem jó út. Láttam a körülöttem élő felnőtteket, és éreztem, hogy az életszínvonaluk nem az, amit én szeretnék. Rájöttem, hogy ha jobb és több akarok lenni, olyan emberekkel kell körülvennem magam, akikre szívesen hasonlítanék, és akik hasznosak számomra.

Nem félek veszíteni...

Elég korán találkoztam az elutasítás érzésével. Ebből később ugyan sok problémám adódott, de aztán helyretettem a traumákat, és ma már hálás vagyok érte, hogy megtanultam ezt kezelni. Néhány velem egykorú barátnőm most, felnőttként találkozik először a kudarccal. Nem sikerül nekik egy-egy álláspályázat, vizsga vagy párkapcsolat, és egyszerűen nem tudják hova tenni magukban a negatív élményt.

A legfontosabb, amit megtanultam, hogy a problémát meg tudom különböztetni a bajtól, az indokolt félelmet a szorongástól. Teljesen biztos vagyok benne, hogy bármi történjék is, mindig lesz valahogy, mert ahogy a Micimackóban is elhangzott: "Hepe után mindig hupa következik, és hupa után mindig hepe jön. És még sohasem fordult elő a világon, hogy hepe után hepe, és hupa után hupa következett volna."

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock