A nagyimtól tanultam becsülni az élet értékeit!

Egyszerűen mindent úgy találtam jónak, ahogyan volt. A nagyszüleimmel éltem, engedelmeskedtem nekik, ők pedig sosem feddtek meg semmiért. Takaros házban laktunk, nagy portával és kerttel. Éveken át, ezredszer is szájtátva voltam képes hallgatni a régi-régi falusi történeteket.

Láttam, ahogy nagyapám gondját viselte az állatoknak. Láttam, hogy nagyanyám a sok ház körüli teendő mellett milyen odafigyeléssel és türelemmel kötöget a családnak a fáradt, jeges téli estéken. Kinek egy sálat, kinek egy kardigánt. Mindegyik darabnak a szívből jövő, törődő szeretet volt a közös jellemzője...

Láttam, milyen gonddal kelnek reggelente, óvatosan, szinte lábujjhegyen, hogy az én pihenésem nyugodt legyen. A hajnal még csak ébredezett, de ők már indultak az állatokhoz, a kertbe, a nyári konyhába a sparhelt mellé. Mire az ablakon becsorduló friss, kisvárosi levegő elől a pihe-puha, igazi dunnámba menekültem, már a nap felénél tartottunk.

Szerettem, hogy a legjobb barátnőmmel sárból főzőcskéztünk mindenfélét. Szerettem, hogy a meleg napokon az esővízzel teli régi vashordókban pancsolhattunk önfeledten. Ez volt a mi strandunk, mert valahogy mindig többre tartottam ezt bármiféle nívós medencénél. Szerettem a fáradt, játszós délutánokon a kertbe rohanni, lekapni az almát a fáról. Epret keresni a földön, sóskát majszolni, a betonoszlopok közé lógatott kis fahintában lógatni a lábunkat. Szerettem csuhébabát kötözni a kukoricacsutkákból, etetni napközben a nyulakat.

Szerettem, hogy a fázós estéken szájtátva bámulhatom a tűz csodáját, mikor nagyapám szenet pakol a kazánra. És a mindenem volt nyaranta a kaszálás után gondosan felpakolt szénaboglya, aminek kis királylányként ültem a tetején, míg a szomszédból nagyapa hazatolta. Szerettem a szombat déli túrós sztrapacskát, a vasárnapi húslevesből a tyúk "eszét". Téli estéken a héjában sült krumplit hideg tejjel, és bármikor megvesztegethető lettem volna egy tányér zsámiskáért.

Csoda volt ez az élet, pedig ennél egyszerűbb aligha lehetett volna. Aztán teltek-múltak az évek, és a szeretettel bezárt családi kapuk mögötti világ akarva-akaratlanul magába szippantott. Ovi, suli, új közegek, ismeretségek, néha barátságok. Kiskori szerelmek, és maga az egész élet. Sok-sok kedves dolgot láttam, tanultam, de már tudtam, hogy a világ nem mindig szép és jó.

Gyerekek voltunk, mégis éreztem, hogy hatalmas különbségek vannak közöttünk. Tinikorban azért már megvolt ennek a hátulütője. Ment a cikizés, a lenézés, ha bármiben is kilógtál a sorból - ahogy ez lenni szokott. De ekkor már egyre inkább éreztem és tudtam, hogy hálás lehetek a sorsomért. Azért, mert színtiszta szeretetben, a világ majdhogynem legegyszerűbb dolgai között nevelkedhettem.

Hálás vagyok a családomért, a barátokért, akikkel azóta is szeretjük és tiszteljük egymást. Köztünk sosem volt ármánykodás, maximum gyermekkori irigység és csínytevések. Hálás vagyok, amiért itthon belém nevelték az állatok szeretetét, ugyanakkor a tisztességes kétkezi munkáét is. Még a megpróbáltatásokért is hálás vagyok. Remélem, én is hasonló értékeket adhatok majd át egyszer a saját unokámnak...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock