Beszökött a kulcslyukon a félelem. Mozdulatlanul mered rám az ágy alól. Nem merek a szemébe nézni, kölcsönösen kerüljük egymás tekintetét.
Igyekszem elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy a közelembe akar férkőzni, hogy valami be akarja fúrni magát a legtisztább, féltve őrzött álmaim közé. Valami, ami a múlt sebeiből tevődik össze, amit mások alkottak meg. Pedig a hazugság az hazugság marad, bármilyen ruhába is öltöztetik.
Az ember gyerekként még naivan elhiszi, hogy a boldog pillanatok örökké tartanak. Hogy nincs ármány, nincs taktika, nincsenek hazugságok, és hogy az emberek azok, akiknek mutatják magukat. Aztán minél többször esünk pofára, minél többször mártják belénk azt a bizonyos kést, minél többször csalódunk, annál mélyebbre kúszik bennünk a félelem.
Sokszor kétségbeesve próbálok még rádobni pár lapát földet, hogy tűnjön el, fulladjon bele a valódi boldogságba. Oda, ahol nincsenek kétségek, hogy esélye se legyen többé a szívem mélyéről kiásni magát. De valahogy mégis mindig felbukkan. Mi engedünk teret ezeknek az elfojtott félelmeknek?
Embert próbáló feladat, hogy az új embereket ne hasonlítsuk a régiekhez. Minél több csapás ér bennünket, annál nehezebben alakul ki a bizalom - pedig az tiszta sor, hogy senki sem érdemli meg, hogy mások hibái miatt vezekeljen. Mégis nehéz. Mégis sokszor hagyjuk, hogy a félelem erősebb legyen, és amikor végre felhőtlenül boldognak érezzük magunkat, megjelenik a "de mi lesz, ha..." kérdés. Mi lesz, ha ő is átver? Mi lesz, ha ő is hazudik?
Ösztönösen gyártjuk a B és C terveket ezekre az esetekre, pedig innentől kezdve már mi sem vagyunk teljesen őszinték. Csakhogy az érzelmeket csak 100%-ban érdemes megélni. És bár távolról sem egyszerű, de meg kell tanulnunk újra teljes mértékben bízni - a sok csalódás után is. Persze ez csak egy olyan társ mellett, olyan közegben lehetséges, ahol támogatják a lelki gyógyulás folyamatát.
Attól nem fog könnyebben menni a dolog, ha elhitetjük magunkkal, hogy minden rendben van és nincsenek kétségeink - pedig hányszor estünk már ebbe a hibába, nem? Ezzel csak azt érjük el, hogy mi is hazudunk, és amint ez kiderül (igen, előbb-utóbb minden kiderül, hiheti az ember magát bármilyen fondorlatosnak), akkor mi leszünk azok, akik csalódást okoznak - mindössze azért, mert féltünk.
Mert féltünk kimondani, hogy ez és az számunkra nem jó - csak mert láttuk, hogy a másik felet boldoggá teszi. Féltünk kimondani, hogy félünk. Féltünk magától a félelem érzésétől, ezért némítottuk el a vészcsengőket, és hagytuk, hogy mardosson belülről a kétségek és félelmek gyilkos elegye.
Furcsamód azt hinnénk, aki csendes és mosolygós, az a boldogság ismerője - holott ez távolról sincs így. Legyenek inkább hangosak azok a szavak! Nem gyenge az az ember, aki a másikkal közösen akarja megoldani a gondokat. Épp ellenkezőleg: igenis nagy bátorság kell ahhoz, hogy felvállaljuk a félelmeinket és a néha ránk törő kétségbeesést. Talán vonzóbb az, aki sosem fél és aki körül (és a lelkében is) minden nagyon egyben van, de én inkább időzített bombáknak nevezném őket - mert szerintem ilyen nem létezik.
Lehet ezt szépíteni, de az életünk valójában sokszor olyan, mint az orosz rulett. A két végpont között csak kevés kiszámítható dolog van. Amikor az embernek már a saját félelmeiből is elege lesz, akkor nem menekül tovább. Megáll, szembefordul velük, és pontosan azt fogja tenni, ami eddig görcsbe húzta a gyomrát. Nem ész nélkül, hanem megfontoltan. Kockáztatni sosem egyszerű, pláne, mert szeretjük az állandót, a biztonságot. Garancia pedig - tetszik, vagy sem - nem sok mindenre van. Na de mi az igazi élet, ha nem épp ez?
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
