Nem temethetem el úgy, ahogy akarta.

De a valóságban gyakorlatiasabb kérésük is akad azoknak, akik közel érzik magukhoz a véget.
A haldoklás személyes ügy. Mint a terhesség meg a szülés. Az embernek istenigazából egyedül kell végigcsinálnia, mert vele és benne történnek a dolgok. Ugyanígy van ez a haldoklással is.

A barátnőm lánya - akit agresszív tüdőrák vitt el, pedig sosem dohányzott - azt kérte az anyjától, hogy szórják a Dunába a hamvait. A nagyapám meghagyta, hogy a drága értékei, amik mindig is az övéi voltak, kerüljenek mellé a koporsójába. Úgy volt vele, hogy azokra is szüksége lehet a túlvilágon. Igaza volt. Miért is kellene lemondanunk bármiről is csak azért, mert készülünk átlépni egy másik világba? Mindenki abban hisz, amiben akar.

Szeretett anyósom minden vágya az volt, hogy még ott lehessen az esküvőnkön. A tervezett időponthoz képest fél évvel hamarabb házasodtunk össze. Ő addig kitartóan küzdött a rákkal, és szó szerint elharcolta magát az esküvő napjáig. Mélyen hiszek abban, hogy többek között ez is éltette. Teljesült az akarata, ami számunkra is nagy öröm volt. Ha nem így lett volna, az biztos megmérgezte volna a lelkünket és nap mint nap emésztene bennünket.

Sajnos nem fért ki az összes neve a fejfájára. Aggódva néztünk egymásra a férjemmel: most mi lesz? Hiszen nem ezt kérte. Végül azzal nyugtattuk meg a lelkünket, hogy megbocsátja nekünk, és majd a sírkövére kiírjuk minden egyes nevét, ahogy kívánta. Mi szerencsések vagyunk, eleget tudtunk tenni a kérésnek. Hiszen ez a legkevesebb, nem igaz? Teljesíteni az elhunyt végakaratát.

Egy kolléganőm mesélte, hogy gyakran sétálgatott a beteg édesapjával egy nagyon régi, de gyönyörű temetőben. Az apja odáig volt érte. Amikor aztán a rák kezdte maga alá gyűrni, megmutatta, hogy melyik fa alatt szeretne örökre megpihenni. Pedig mindketten tudták, hogy nem lehet, mert abba a temetőbe már nem szabad temetkezni. Ezért aztán még ma is magánál őrzi az urnát, nem is tudja, hogy mihez kezdjen a hamvakkal. Lehetetlent kért az apja.

Mit lehet ilyenkor tenni? Krisztinek napról napra nő a lelkiismeret-furdalása, mert nem tett eleget haldokló apja utolsó kérésének. Imádta őt, de a törvény az törvény. Nem a középkorban vagyunk, hogy oda temessük a halottjainkat, ahova kedvünk tartja. Egy illegális temetés pedig nem olyan jó ötlet, ugyanis lebukás esetén súlyos büntetésre kell számítani. Aki nem kockáztat, az talán kevésbé szereti és tiszteli az elhunytat? Egyáltalán nem.

Kriszti problémája nem egyedi. Olyat is hallottam már, hogy valakinek nem volt pénze olyan fényűző temetésre, mint amilyet az elhunyt kért. Rossz gyermek vagy rokon lenne, aki nem teremti elő a pénzt? Megint csak azt tudom mondani: nem. A szeretetnek a síron túlról is működnie kell. A szeretet erőfeszítéseket tesz, de ugyanakkor megértő és megbocsátó is.

Hiszen amit tudunk, azt megtesszük értük - az emlékükért. Ez minden, amibe kapaszkodhatunk. Hogy aki eltávozott közülünk, az látja a lelkünket és tudja: megpróbáltuk. Vagy minimum átgondoltuk, mit tehetnénk az ügyért. És egyedül abban bízhatunk, hogy a szeretett elhunyt megbocsát.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock