Ha gond van, megbeszéljük. Nincs olyan probléma, amin ne segítene, ha megvitatjuk - alapvetésnek tűnik, ugye? Mégis, rengeteg pár nem beszél otthon. De vajon miért?
Gyakran látom, hogy hosszú, kiegyensúlyozottnak tűnő kapcsolatban, házasságban élő barátaim folyamatosan ventillálnak. Az ismerősi körrel és zárt Facebook-csoportokkal osztják meg a párkapcsolati aggályaikat, problémáikat, miközben cudarul szenvednek.
Találgatnak, mi lesz, ha megtudja a másik, hogy egy ideje már nem jó a szex. Aggódnak, hogy újra veszekedés lesz, ha az anyós túlkapásai terítékre kerülnek. Egy nő azon emészti magát, hogy az öt évvel ezelőtti félrelépést - és annak utóhatását - bevallja-e annyi év távlatából.
Na és mi van akkor, ha a másik egyszerűen igénytelen lett, zsíros a haja, hámlik a bőre, esetleg elhízott? Netán a pohár fenekére nézeget túl gyakran? Te jó ég, ezek aztán már tényleg iszonyúan érzékeny témák. De miért nem beszélünk róluk?
Olyan nehéz és bonyolult a téma, hogy tartasz tőle...
Már eleve nehéz időt szakítani rá, mert napközben rohangáltok a kötelességek útvesztőjében, este pedig hulla fáradtak vagytok hozzá. Ha meg épp kirándultok, vagy egy meghitt vacsorát költötök el együtt, afrancnak sincs kedve egy nehéz, esetleg fájdalmas témával elrontani a hangulatot. Így egyre csak késik a mindennapokat aláaknázó téma tisztázása...
Nem akarod (még jobban) megsebezni.
Átgondolod. Tud most változtatni azon a másik, ami számodra problémát jelent? Kishitű vagy, legyintesz, és azt mondod: á, ez most nem fog menni, inkább kivárok. A gond csak az, hogy kifogás, amiért szerinted (!) a változás kizárt, mindig lesz. És közben hiába maradsz csendben, szenvedsz, és akaratlanul bünteted őt is. Olyasmiért, amiről - egyelőre - nem is tudja, hogy számodra ekkora baj.
Büntetni akarod a hallgatásoddal!
"Mi az, hogy nem veszi észre? Még nekem kellene őt felvilágosítani, magyarázni? Akkor már rég rossz." Így érvelt pár hete egy kedves anyatárs, aki azt nehezményezte, hogy a férje nem veszi ki a részét az otthoni teendőkből most, hogy a harmadik gyerekük is született. Pár hét hormongőzös forrongás után annyira felhúzta a tény, hogy embere nem veszi észre, hogy segítségre van szüksége, hogy napok óta nem szól hozzá. A "Nyuszika, b...d meg a létrádat!" klasszikus esete ez.
Tartasz a következményektől.
Félsz, hogy ha megtudja az igazat, szakít. Félsz, hogy csalódik benned, és ez - ha együtt is maradtok - megmérgezi a kapcsolatot. Előfordulhat, mert már korábban is fenyegetőzött súlyos dolgokkal - a legdurvább esetben akár öngyilkossággal -, és nem akarod, hogy a te lelkeden száradjon, ha ezúttal tényleg megteszi.
Kiderül, hogy döglött lovon ültök...
Ez általában a végjátéknál fordul elő. Ez az a pont, amikor már ritkán van visszaút: vagy szakítotok, vagy magasabb szinten folytatjátok a kapcsolatot némi szünet után. A jelenség elkeserítő. Annyiszor és annyiféleképpen átbeszéltétek, kibeszéltétek és túlbeszéltétek a problémát, hogy a másik már meg sem hallja a hangodat, teljesen bezárult.
Olyan, mintha nem is mondanál semmit - még ha bólogat is, már nem figyel. Van, hogy eltart egy ideig a felismerés, hogy már nem él a ló, amit még mindig ütsz. Ám magad is megkönnyebbülsz, ha nem kell tovább ragoznod ugyanazt, mert már nem függ a hangulatod, az életminőséged az ő reakciójától.
Bár a fenti okok igen színes skálán mozognak, egy dolog biztos: amikor a kapcsolatból eltűnik a kötetlen beszélgetés, hamarosan a mélyebb, nehezebb témák megbeszélésére sem lesz fogadóképes a társad. És onnan már nagyon ritkán van visszaút...
Mit kell tenned, ha részt akarsz venni a pályázaton?
Írd meg egy maximum 3500 karakteres cikk formájában, hogy mit gondolsz az alábbi idézetről - majd küldd el nekünk a [email protected] email címre április 30-ig!
Oszd meg velünk, és a legjobb cikkeket megjelentetjük az oldalon!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
