Az emberekben csalódhatsz, az állatokban soha!

Leginkább az utolsó tíz év ölte ki belőle az illúziókat. Amikor a 30 éves lányát eltemette, a fia meg arra sem vette a fáradtságot, hogy legalább a temetésre hazajöjjön külföldről. Az egyetlen barátnőjére sem számíthatott, pedig vele sokáig segítették egymást. Aztán elkezdett inni a családi tragédiái miatt, és teljesen elbutult.

Nem maradt más, akiket szerethetett, csak az állatok. Szívós kitartással járta a közeli menhelyeket, segített, amiben csak tudott. A dolgozók imádták, mentőangyalként tekintettek rá, pedig senkihez nem volt egy jó szava. Mérgelődött, piszkálódott, de lehetett rá számítani. Ha kórházba kellett vinni egy sérült jószágot, ott volt. Ha kifogyott az élelem, több zsák táppal jelent meg, és nyögve becipelte a menhely kapuján. Fáradhatatlanul szállította a gazdára talált kutyákat ócska, régi autójával. Esőben, szélben, hóban is ment sétáltatni, semmi nem tartotta vissza.

Egy-egy sűrű nap után fáradtan tért haza az apró panellakásba a macskáihoz, elég volt azokat szeretnie. Az emberi szót sem hiányolta. Egy napon azonban bosszantó változás dúlta fel az életét. A szemben lévő lakásba új lakó költözött: egy idős öregúr, hatvanöt körüli, mint ő. Akkortól fogva nem volt nyugta. Hol a rádióból ordított a zene - a cicák ettől teljesen megbolondultak -, hol férfinevetés zaja verte fel a csendet. Nem tartott sokba, hogy összevesszenek.

"Ostoba vénember!" - kiabálta rá a lépcsőházban, és legszívesebben fújt volna ő is, mint a macskák. "Buta fehérnép!" - vágott vissza az öreg, bár düh helyett huncutság bujkált a tekintetében. Úgy tűnt, egy idő után már mindketten élvezték, hogy van kivel huzakodniuk.

Folyton borsot törtek egymás orra alá. Volt, hogy az asszony műegeret talált a lábtörlőjén. Ilyenkor mérgesen bevágta az ajtót, miközben diadalmas nevetés hangzott fel a túloldalról. Bosszúból a menhelyen végzett meszelés után rápingálta az öregúr ajtajára a megmaradt festékkel: "gigerli". A fiatalok úgysem tudják, mit jelent, de az öreg biztosan...

Senki nem gondolta volna, hogy egy tányér csülökcsont vet véget a háborúnak... A békekötés helye a szemétledobó volt, de megelőzte egy utolsó nagy összecsapás. Az öregúrnak majdnem leszállt a maradék haja, úgy ordított rá a macskás szomszédasszony, hogy milyen pazarló. Kidobja a félig rágott csontot azzal a sok hússal? Pedig annyi állat jóllakna belőle! Csak a mérgesen odavágott válaszból derült ki, hogy előző lakóhelyén kóbor kutyáknak adta a maradékát az öreg. De itt nem ismeri a környéket, kóbor állat sincs a közelben, mit csináljon az étellel?!

A menhelyen hamarosan különös dolgot láttak. Mikor begördült az ócska, régi autó, a mogorva asszony egy huncut tekintetű, ősz férfival jelent meg. Attól a naptól fogva együtt hordták a tápot és a maradékot. Együtt sétáltatták a kutyákat. Együtt vitték állatorvoshoz a menhely beteg lakóit. A szomszéd lakás néhány hónap múlva pedig már újra üresen állt: az öregúr átköltözött a macskás idős nőhöz. A lépcsőházban ismét béke lett...

Nem baj, ha nem vagy rutinos író. ✍️ Ha eddig csak a fióknak írogattál, akkor itt az alkalom, hogy megmutasd, mire vagy képes!

Mit kell tenned, ha részt akarsz venni a pályázaton?

Írd meg egy maximum 3500 karakteres cikk formájában, hogy mit gondolsz az alábbi idézetről - majd küldd el nekünk a jelentkezes@she.hu email címre április 30-ig!

Oszd meg velünk, és a legjobb cikkeket megjelentetjük az oldalon!

Forrás: She.hu

Még több cikk Gretától!

Ha idáig eljutottál, már biztos rajongsz Greta stílusáért, és nem bírod visszafogni magad, hogy ne olvass tőle még többet. Megértjük, és segítünk is neked. Az írói oldalán rengeteg írása vár rád.Forrás: Szabó Gábor

Nyitókép: Shutterstock