Az elveim ellenére egy fiatalabb nőbe lettem szerelmes.

Egy barátom tanácsára a teljes lakást felcetliztem mindenféle üzenetekkel, melyek elsősorban arról szóltak, hogy nem gondolok arra, hogy kevés voltam neki, nem gondolok arra, hogy egy tíz évvel fiatalabb férfi mennyivel jobb lehet az ágyban, nem, egyáltalán nem gondolok arra, hogy megöregedtem és egyszerűen lecseréltek. És nem, nem gondolok a házasságban eltöltött húsz évre és annak a hiábavalóságára.

Társaságban valószínűleg én lehettem a legunalmasabb fickó, mert komoly példabeszédeket tartottam arról, hogy mit gondolok a fiatal nőkről, akik a pénzes, idősebb pasikra hajtanak, és az idősebb nőkről, akik megvásárolják a fiatal férfiakat.

Amikor egyszer egy haverom rám szólt, hogy észlelem-e, hogy az én világomban csak fiatal és kevésbé fiatal kurvák léteznek, kicsit elgondolkodtam ezen - de valójában évekig beburkolóztam a csalódottságomba, és mindenért a volt feleségemet hibáztattam. Leginkább azért a sok negatívumért, amiket a nőkről gondoltam - ami teljesen lehetetlenné tette, hogy bármi is oldja a magányomat.

Persze ideig-óráig voltak kapcsolataim. Nagyon ügyeltem arra, hogy maximum két év korkülönbség legyen közöttünk, hiszen nem mehettem szembe a saját szigorommal, ezért messziről elkerültem a nagyon fiatalokat. Az a néhány nő talán még szeretett is, aki valameddig bírta a keserűségből szőtt életfilozófiámat és elviselte a bizalmatlanságom átláthatatlan erdejét - amiben magam is rendszeresen eltévedtem. De ez mégsem volt elég semmire.

Majdnem beletörődtem, hogy ez lesz az életem. A cetlijeimet már le tudtam szedni, és ezzel be is értem. Eldöcögök valahogy nagy fájdalmak, de nagy boldogság nélkül is - gondoltam. Szinte örültem a "bölcsességemnek", amit valódi önvédelemnek tartottam. Közben elmúltam ötven. A haverjaim válások és új szerelmek között lavíroztak, néhány szerencsés még valódinak gondolta a házasságát, én pedig egyszerre a nagy nyertesnek hittem magam, hogy tíz éve túl vagyok ezen az egészen. Igazi kívülállóként néztem a kapuzárási pánikokban érintett haverjaimat.

Aztán épp két éve besétált a kávézóba - ahol egy megbeszélésre vártam valakit - egy nő. A nő. Egy nagyon fiatal nő. Ránézésre minimum húsz évvel fiatalabb nálam. Ezért persze rá sem néztem nagyon, bár annyira sugárzóan jókedvű volt, a nagy pirosra festett szájából annyi mosoly ragyogott ki, hogy nem lehetett nem látni. A mellettem lévő asztalnál ült, tőlem öt centire. Időnként összeütődött a könyökünk, ilyenkor ő mindenféle kacérság nélkül olyan bájosan nézett rám, hogy egyszer csak azon kaptam magam: azt szeretném, hogy bárcsak akarna tőlem valamit.

Két éve elindultam szembe saját magammal. Nem is magammal, inkább az önféltésből felépített falaimmal. A kishitűségemből megszületett előítéleteimmel. Szerelmes lettem ebbe a gyönyörű, boldogságra született varázslányba. Akivel közösek lettek az álmaink - legalábbis elhiszem, hogy ez így van. Kiszedegetett a törmelékeim alól, épp azzal, hogy olyan, mintha nem lenne vesztenivalója. Mintha még semmit nem tudna a világról.

Imádom ebben a nőben azt, ahogyan képes teljes bizalommal átadni magát ennek a szerelemnek. Imádom, hogy nincs mindig mindenre egy régi életreceptje. Hogy ha időnként nem tetszik neki valami, akkor nem sóhajt fel sokatmondóan, mintha a gyereke lennék. És nagyon szeretem, hogy olyan sokkolóan őszinte. Mondom, mintha nem lenne vesztenivalója. Lehet, hogy neki tényleg nincs is? Csak nekem van? Na, eddig a kérdésig nem merészkedtem el még magamban.

Attila történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock