A párom csak kihasznál, és én hagyom neki...

Vagy éppen annak az üzenetére, hívására várunk, aki csillogó szemmel mondta nemrég a szemünkbe, hogy hamarosan újra találkozunk, és mi vagyunk neki a minden - pedig már akkor is tudtuk, hogy mindez hazugság. Ki a hibás? Aki hazudik, vagy aki annak ellenére, hogy tud a hazugságról, el akarja hinni a mézes-mázas szavakat?

Sokan voltunk már ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Egyenlőek vagyunk, mégis sokszor hajlamosak vagyunk önként és dalolva belépni a kiszolgáltatott szerepbe. Amikor mi adunk többet, és a másik félnek tulajdonképpen csak annyi a dolga, hogy belekényelmesedjen a helyzetbe. Amikor szinte azonnal függővé válunk a képzelt törődéstől, néhány kedves szótól.

Valahogy szeretjük valóságnak megélni ezeket az illúziókat, holott azért ott motoszkál bennünk a gondolat: aki akar téged, az feltétel és korlátok nélkül akar. Az nem keres kibúvókat, az nem helyez eléd apróságokat a napirendjébe, az nem élvezi az egyedüllétet, mióta ismer téged. Az téged akar a jó és rossz pillanataiban egyaránt.

Szeretjük kimosdatni a másik felet, hogy szegény, mennyit dolgozik, mennyi felelősség van rajta, mennyi munka szakadt épp a nyakába. Jóformán őket állítjuk be sajnálni és becsülni valóknak, míg magunkat türelmetleneknek, akik nem tudnak a saját sorukra várni. Pedig a mi sorunk itt és most van. Mert aki szerelmet akar, az igenis áldozza fel érte magát!

Áldozza a legszebb perceit a másik félre, akit szeretni akar, és akitől feltétel nélküli szerelmet vár. Ha a lelkét és a szívét is akarja, ne érje be csak a testével! És igenis, aki nem akar mindent megadni annak, akitől mindent megkap, az keressen magának máshol szórakozást! Az érző ember nem egy használati tárgy, nem egy pár órás boldogság forrása. Aki időt, türelmet, felvállalást, odaadást, hűséget, kitartást követel. És mindenekelőtt elköteleződést, amit egy pillanatig sem akarunk felbontani - az elején meg pláne nem.

Vajon ki a felelős egy ilyen egyenlőtlen kapcsolat létéért? Az, aki szívdobogva várja a másikat akár hónapokon át? Aki úgy várja a másikat, hogy gondolatban már az oltárnál látja magukat? Aki annyira szereti azt a szinte ismeretlent, hogy magát okolja azért, hogy képtelenek együtt élni - mert hát ő kevés a másik félhez?

Ebben a megvilágításban szerintem egyik sem. Ugyanis a felek nem ígértek egymásnak semmit. És tetszik, vagy sem, a szerelmes fél is ugyanolyan hibás, mert elhitt valamit, ami valójában soha nem volt. Túldimenzionálja a másikat, és semmibe veszi saját magát. El lehet ezt játszani egyszer, kétszer, háromszor is. És nincs is ezzel semmi baj. Egészen addig, míg az ember hajlandó és képes is tanulni a saját hibáiból - egy élhetőbb jövő reményében.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock