Magukra maradt idősek a koronavírus idején...

Nincs játszóterezés, és a barátokkal sem lehet találkozni. Igyekszem lefordítani az ő nyelvére, hogy mit is jelent pontosan az a kifejezés: vigyázunk egymásra. Az életről mesélünk neki, csak most másképpen, mint ahogyan eddig tettük. Bevallom, szorongok. A bizonytalanság és a félelem furcsa mód keveredik a reménnyel, a hittel - hogy túl leszünk ezen is.

A szomszédunkban lakik egy idős bácsi. Teljesen magányos. Mindig is segítettünk neki, amiben csak tudtunk. Egy kis bevásárlás, házimunka, érdeklődés, mosoly, kedves szavak. Ő is az életünk része. A kisfiam, amikor megbeszéltük az új szabályokat és azt, hogy az idősekre nagyon vigyáznunk kell, rám nézett:

- És anya, akkor mit csinálunk Pali bácsival? Ő nagyon öreg, és teljesen egyedül van. Rá hogy fogunk mi vigyázni?

Miközben dörömbölt a szívem az örömtől - hogy egy ilyen kicsi gyermek képes erre is gondolni -, a szemem könnyes lett a szomorúságtól.Pali bácsi miatt. Aztán megfogalmazódott bennem egy terv. Valami, ami talán mindannyiunknak segít egy kicsit túllátni azon, ami most van.

Ezért most többször kell beszélnünk vele, mert ha hallja a hangunkat, ha van kivel megosztania a félelmeit, ha van kitől kérdezni, ha van olyan ember körülötte, aki képes reményt adni, akkor a magány oldható. Szerintem az egyedüllét, ha szükségszerű is, a szélsőséges gondolatoktól és érzésektől lesz különösen nehéz forgatókönyv. Ezért talán még soha nem volt annyira szükségünk egymásra, mint most, amikor távolságot kell tartanunk.

Talán még soha nem kellett ennyire odafigyelnünk egymásra és mindent megtenni azért, hogy közeledhessünk egymáshoz a fizikai távolság ellenére is. Hogy ne maradjon támasz nélkül senki. Hiszen lehet, hogy több egyedül élő idős ember is van a látóterünkben, akiknek nemcsak gyógyszerre és ételre van szükségük, hanem a hangunkra is.

- Tudtad, hogy a hangunkkal is simogathatunk? - kérdeztem a kisfiam.

- Anya, ez nagyon tetszik - mosolygott.

- No, pont ezt fogjuk tenni - válaszoltam.

Megbeszéltük a férjemmel a stratégiát: együtt hívjuk fel a szomszéd bácsit minden nap. A felnőttek beszélnek egy kicsit a szokásos dolgokról: hogy van? Van-e szüksége segítségre valamiben? Megbeszéljük a félelmeinket is, hiszen azok mindenkinek vannak, és ha nem beszélünk róluk, akkor sokkal nagyobb hatalmat adunk nekik.

De - és ez egy tudatos döntés - sokkal többet beszélünk az életről. Arról, hogy ki mit csinál, mit játszunk, mit olvasunk, milyen filmet néztünk. És a kisfiunk minden nap kitalál egy-két simogató mondatot, amit ő mond el a telefonba. És mindemellett új szótárt is készítünk: szeretet szavakat teremtünk, ölelő szavakat találunk ki.

Olyanokat, amik csak a miénk, a mi családunké, de örömmel és szeretettel adjuk át a szomszéd bácsinak is. És mindenki másnak, akivel most nem találkozhatunk. Az új szótárunk pedig mindig emlékeztetni fog minket arra, hogy az élet mindig felülkerekedik a rosszon, és a simogatás ott lakozik mindannyiunkban, minden helyzetben, és nem csak a kezünkben.

Emese történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock