Azon gondolkodtam, vajon az emberek hogyan viselkedtek régen krízishelyzetben. Az olaszok most erkélykoncerteket csinálnak, a spanyoloknál védőruhában táncol valaki minimal technóra a bérház udvarán. Az internetet elárasztják a vicces mémek, amik valahogy visszafogottabbak, ám kellően humorosak. Van, aki elmosolyodik rajtuk, van, aki bosszankodik, hogy miért csinálnak viccet az emberek mindenből, amikor emberek százai halnak meg a járvány miatt a több országban.
Nekem viszont az egészről anyám jutott eszembe, aki a halál árnyékában járt sok évvel ezelőtt, amikor először nézett szembe és küzdött meg a rákkal. Tudta, hogy a baja végzetes lehet. Alig múlt hatvan, még szeretett volna élni.
Felírták neki a szokásos kezeléseket, járt is szorgosan kemoterápiára. Kemény gyógyszereket kapott, a haja kihullott, a lányaim paskolgatták, simogatták kopasz fejét... De mindig, miután megkapta a kemót, hazajött, kicsit sápadozott, majd evett két karéj zsíros kenyeret kovászos uborkával, ivott rá egy laza fröccsöt, és nekilátott kakaós csigát sütni. Közben dalolászott - és nem szomorú nótákat.
A dal elkísérte a kezelésekre is, mert amíg folyt a vénájába a gyógyító méreg, a mellette kezelést kapó nővel dalolgatással ütötték el az időt. Nem lett volna oka énekelni, mégis kiszaladt a nóta belőle, mert valahogy a dal, a zene csitítja a félelmet.
Kislány koromban rettegtem az utazástól, utazási betegséggel küzdöttem. Amikor mentünk a Balatonhoz, anyám akkor is csak annyit mondott - mert engem nem vigasztalt kavargó gyomorral, milyen jó lesz a nagy víznél -, hogy kislányom, énekeljünk valamit! És még apám is beszállt a nótázásba vezetés közben, mert a Moszkvicsban nem volt rádió. Így szórakoztattuk magunkat, és így enyhítette a félelmemet anyám, hogy együtt énekeltünk, és gond nélkül megtettük az utat.
A nagyanyám a háború alatt hozta világra anyámat. Mesélte, hogy amikor Pesten bombázások voltak, az emberek lemenekültek a légópincébe. Hallották, ahogy lövés éri a házat, mégis - amikor azt sem tudták, mikor mehetnek fel, és egyáltalán lesz-e még otthonuk vagy élő szerettük - énekeltek. Egy asszony elkezdte, majd csatlakozott hozzá mindenki. Gyerek, öreg, aki csak ott kuporgott.
A nagyapám megjárta a háborút. Mesélte, hogy akkor is nevettek, viccelődtek az emberek, pedig a halál ott lebegett a fejük felett. És igen, sokszor csendült fel nóta a lövészárokban is. Sírtak, ha a dal szomorú volt, és leginkább az otthonról énekeltek.
Valahogy az ember képes erőt meríteni egy dalból. Minden érzelmünkre van egy dal, ráadásul összekovácsolja az ismeretlen embereket krízishelyzetben. Szól a zene, ha boldogok vagyunk, és szól a temetésen is. Hát akkor a remény dala miért ne szólhatna most, amikor kell?
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.