Nem pazarlom a szerelmem akárkire!

Életünk összes területén keressük ezt, a kapcsolatainkban is. Mikor remélhetem az első csókot, mikor mondhatom azt, hogy a barátnőd vagyok, és mikor tervezhetjük együtt a közös jövőt? Kérdés akad bőven, csak válaszok nem mindig érkeznek.

És mi van, ha az áhított igazodási pont helyett csak homály van és köd, amikor csak azt tudom, hogy együtt vagyunk, de azt már nem, hogy azonos léptékkel haladunk-e? Mit gondoljak, ha nem hívsz, legyek én a kezdeményező, vagy várjak a kiegyenlített egy-egyre? Próbáltam hallgatni és figyelni, háttérbe vonulni és kezdeményezni.

Talán a félelem, hogy elveszíthetsz, vagy a némán töltött napok alatt összegyűjtött erőd hajtott? Nem tudom, csak azt, hogy mindig külön utakon haladtunk: vagy te jártál előrébb, vagy én, a másik viszont leszakadt. Mert hiányzott a határ, ahogyan a lépcsőfokok is, kusza volt minden. Egyszer szárnyaltunk, máskor lankadtunk: a figyelmünk és az erőnk is. Nekem pedig elment a kedvem, nem találtam már örömet abban, hogy a közelségedet keressem, az okokat kutassam, mert nem tudom, hányadán állunk. Kérdésemre nem jött válasz, vagy nem akkor és nem úgy, hogy abból egyértelműen kiderüljön minden.

Aztán már én sem erőltettem, hogy megértsem a kapcsolatunkat és téged. Mert nem kódfejtő akartam lenni, hanem boldog szerelmes. Nem merengeni, aggódni, kételyek közt vergődni, hanem ölelő karjaidban pihenni, önfeledten csókolni. Elfáradtam, és beletörődtem, hogy nálad sosem érkezik el az az öröm, hogy végre hazaértél. Hogy ott vagy, ahol lenni szeretnél.

Még mindig a világítótornyomat keresem, azt a férfit, akinek nem kell kimondania, mégis pontosan tudom: szeret és vágyik rám. Akivel egy tempót diktálunk, rohanunk, de nem úgy, hogy a másik soha ne érhessen utol. Ha pedig megállunk, nem azért tesszük, mert elfáradtunk, sokkal inkább azért, hogy mélyebben élhessük meg a pillanatot.

Várok, de már nem valamire, hanem valakire. Nem egy szóra vagy mondatra, amelyet sosem fogok hallani, hanem arra a férfira, akinél nincsenek kérdések, csak együtt töltött pillanatok. Mert nekem nem elég az égbolt pislákoló fénye, nekem egy szenvedélyes szerelem vadul lobogó lángja kell!

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock