Anyám halála után a futásba menekültem a fájdalom elől!

Nem hangzik valami fényesen, de hát huszonévesen mindenki hiú. Aztán egy dögmeleg augusztusi napon váratlanul meghalt az anyám. A nő, akivel kamaszkorom óta igencsak ambivalens volt a viszonyunk. Feltehetően, mert túlságosan hasonlítottunk. Ő is nagy küzdő volt, és engem is azzá nevelt. Bár erre csak jóval a halála után döbbentem rá.

Nem a kalóriaégetés miatt, hanem hogy a lelki fájdalom végre manifesztálódjon az izmaimban. Csak félig-meddig volt tudatos, amit csináltam - de ahogy egyre többet és egyre hosszabban futottam, ráéreztem az ízére. Minél jobban kínlódtak az izmaim, zihált a tüdőm és ömlött az izzadságom, annál jobban engedett fel a lelkem.

Persze nem tartott ki napokra, de adott annyit, hogy egy kicsit fellélegezhettem. Ezzel párhuzamosan képes voltam megértetni magammal, hogy az én életem az én felelősségem, bármekkora közhelynek hangzik is ez. Nem tekinthetem magam a körülmények áldozatának, és nem indulhatok el újra a depresszió útján, bele az anorexiába vagy a bulimiába. Hiszen ha eddig baj ért, akkor jól bevett szokásként vagy nem evéssel, vagy éppen túlevéssel reagáltam. Nem akartam már egyiket sem. Elég volt belőlük.

Szóval, futottam. Minden egyes nap. Szélben, esőben, sárban, hóban, fagyban. És közben beszélgettem anyámmal. Nem kellett rajta erőlködni. Elég volt csak elindulnom, és már indult is a mozi a fejemben. Pörögtek az emlékek, a párbeszédek, a jók és a rosszak. Rengeteg mindenre rádöbbentem visszamenőleg. Helyére kerültek a sokszor érthetetlen tettei, a viselkedése, az olykor csontig hatoló fájdalmas kiabálása. Nem volt mintaanya, pedig mindig szeretett volna annak látszani.

Aztán szépen lassan megértettem azt is, hogy a kétségbeesésem abból fakad, hogy úgy érzem, elvesztettem az egyetlen embert, aki feltétel nélkül hitt bennem. Az egyetlent, aki soha, a legvadabb ötleteimre sem mondta azt, hogy lehetetlen lenne. Az ő szemében és szívében a legkisebb lánya (vagyis én) bármit elérhetett, amit a fejébe vett. Csak ott volt a bökkenő, hogy ezt a mindent átható bizonyosságot többé nem láthattam a tekintetében.

Akkor már rég dédelgettem magamban a tervet, hogy egyszer maratonista leszek. Az első tíz kilométer lefutása után fogadtam meg végérvényesen, hogy egy nap magam mögött hagyom a 42,195 km-t. Csak hát nem volt hús-vér ember, akivel ezt meg mertem volna osztani... Mert féltem, hogy megláthatom a szemükben a kételyt vagy egyenesen a bizonyosságot arról, hogy ez nekem úgysem menne. Így aztán ez közös titkom lett a lelkemben tovább élő anyámmal.

Persze nem volt egyenes az út. Már a készülődés hónapjaiban elég komolyan lesérültem, kétszer is. Sőt, le is mondtam azt a versenyt, amit eredetileg terveztem. Aztán egy véletlennek tűnő baráti beszélgetés kapcsán csak kiderült, hogy lesz a lakóhelyemhez közel egy maraton. A szívem gyorsabban vert a hallatán, és valami mélyről jövő bizonyosságot éreztem, hogy nekem ott a helyem.

Két hónappal később a rajtnál már egyértelműen tudtam, hogy nekem a maraton nem a fizikai határok legyőzéséről szól. Nekem a futás a gyógyír a lelki sebeim ápolgatására. Mert futok, ha fáj a lelkem, és futok akkor is, ha öröm ér. A maraton négy és fél órája alatt pedig úgy futottam, hogy éreztem: mindez, amit az anyám belém nevelt, beérett.

Nyitókép: Shutterstock