Semmivé foszlik a szerelmünk, ha túl görcsösen akarlak...

Meg fog-e hasadni mögöttünk a múlt éjszakája, mikor elengeded a kezemet? Lesz-e a lábaink nyomán ezernyi halott hullócsillag, mikor az utolsó csókod leheled a számra?

Lesznek-e a felhők között érzelemmorzsák, amikor a szerelmünk megfagy a rohanó világban? Nem akarok most erre gondolni. Maradt még egy boldog hetem, amit veled tölthetek el a nem létező örökkévalóságban.

Talán gyerekesen hangzik, de most csak próbállak memorizálni magamban. Hallom, hogy beszélsz hozzám, de ebből semmit nem fogok fel. Csak azzal vagyok elfoglalva, hogy ha nem látlak többé, a hangod legalább itt égjen a füleimben, amíg nem tudom elfogadni a távolléted valóságát. Amiről pedig pontosan tudom, hogy nagyon is valódi...

Talán éppen ezért ennyire rémisztő számomra, hogy itt állsz velem szemben és beszélsz, én tompán hallom a hangod, és csak néhány szavad üti meg fülemet. Hogy "hamarosan" és "örökké", hogy "te és én együtt, a gyerekeinkkel boldogan". Hogy ez nem álom. És én csak sírni vagyok képes, szólni nem. Mert ezernyi gondolat marcangolja az agyam belülről, versenyt futva a kegyetlen idővel, amit nem akarok elpazarolni.

Csak veled akarok lenni. Csak szeretném, ha éreznéd, tudnád és értenéd, mi az, ami bennem van, mióta - nagy nehezen - beengedtelek az életembe. Szavak nélkül is értesz engem, és ennek minden pillanatát valóságos csodaként élem meg. Csillogó szemmel adom a kezedbe a szívem, fürkészve az arcod, tetszik-e majd mindaz, amit benne találsz.

Gyémántfényű, fekete, örök érvényű csodával ajándékoztál meg, de nem ölelem görcsösen magamhoz, csak hagyom, hogy körbelengjen minket ez a harmónia. Mielőtt meghasad a hajnal, még látni akarom, hogy a kezeim a kezedben pihennek. Még érezni akarom az ereid lüktetését, még érezni akarom a hűvös leheleted a vállaimon.

 

Most mégis megbénulok, és csak hagyom, hogy belém láss, hogy beszélj helyettem. Hagyom, hogy a reszkető csontjaim közé benyúlva te szíved illeszd az enyém helyére. Mert a tiéd az, aminek minden millimétere pontosan passzol a mellkasomba... Az egyetlen, ami még életre sarkall, ami erőt ad minden sötét, hűvös reggelen, hogy kinyissam a szemeimet, hogy beinduljon az agyam. Hogy képes legyek bármin, de tényleg bármin keresztülmenni, bármit véghez vinni, míg célt nem érek. Míg célt nem érünk. Te ott, én itt. Külön, mégis örökké együtt.

Forrás: Shutterstock

Nem akarok erre gondolni, de a gyilkos kétségek hirtelen, lavinaszerű sodrásként öntik el az agyam egyik pillanatról a másikra. És bár az akarat próbálja kitépni ezeket a téveszméket az agyam legmélyebb zugaiból, egyedül csak te vagy képes megszüntetni a már csontjaim összezúzó, hatalmas horderejű félelmeket.

Félelmeket az időtől, a versenyfutástól, a magánytól. Pedig az egész csak önzőség, semmi több. Csak azt siratom, hogy most egy ideig nem lehetsz mellettem. Csak azt siratom, hogy hajnalban, félálomban nem gyönyörködhetem abban, milyen békésen pihensz mellettem. Csak az fáj, hogy nem lesz nyugodt éjszakám, míg nem alszom el újra a te két vigyázó karodban.

Ugyanakkor itt marad nekünk a várakozás csodája, ami még varázslatosabbá teszi ezt az amúgy is felfoghatatlan álmot, amit olyan görcsösen akarok megélni, hogy néha talán elsiklok fontos pillanatok fölött. Ideje megpróbálnom nem elégedetlenkedni, bármilyen kemény megpróbáltatások is állnak most előttünk. Úgysem szerettem soha az egyszerű játszmákat.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?