Egy hátborzongató éjszaka, amit sosem felejtek el

Történt egyszer, hogy a kanadai Woodstockban egy bed and breakfastben foglaltam szobát. Az internetes értékelésekben ugyan többen említették, hogy a szállásadók nem kimondottan kedvesek...

Abban azonban mindenki egyetértett, hogy a ház jól megközelíthető és a szobák tiszták. Csak egyetlen éjszakát szándékoztam itt eltölteni, így a praktikus szempontok vezérelték döntésemet.

A házhoz érve konstatáltam annak műemlék jellegét, egy táblán részletezték is az épület pontos előéletét. 1880 körül belülről teljesen kiégett egy tűzvész során - többen életüket is vesztették -, de aztán felújításra került. Valamiért baljós sejtelem lett úrrá rajtam, de végül becsengettem.

Mikor a ház úrnője ajtót nyitott, a látvány arra sarkallt, hogy hátraugorjak. Majd mentegetőzve és ügyetlenségemen heherészve bemutatkoztam. Mary második ránézésre - azon kívül, hogy nem volt éteri szépségnek nevezhető - nem tűnt különösebben veszélyes teremtménynek, de az első benyomásom az volt: itt egy boszi...

Kedvesnek szánt mosolyával betessékelt, majd hamarosan jött a férje, Bennett úr, egy nyugdíjas rendőr, akinek megjelenése szinte üdítő volt az előzmények tekintetében. Miután megmutatta az amúgy extrém tágas szobát, kezembe nyomott egy albumot a felmenőiről, akik kivétel nélkül mind a rend őrei voltak. Elmondta: nagyon fontos és fő szabály a házban, hogy semmit nem vihetek magammal. Nem mintha szándékomban állt volna bármit is eltulajdonítani, de ezt olyan mértékben nyomatékosította, hogy az a kényszerképzetem támadt, ennek akár valamiféle jelentősége is lehet.

Végül a kezembe nyomott még egy albumot, majd magamra hagyott. Ez a második könyvecske tartalmazta a ház részletesebb történetét, hogy mikor és kik éltek és haltak meg benne. Csodálatosan szép korabeli fotográfiák ékesítették a könyvet, többek között a halottakról is. Mármint konkrétan a halott emberekről...

Forrás: Shutterstock

A viktoriánus kori Angliában ugyanis az 1800-as évek közepétől divattá vált az elhunytak fotózása. Ez különösen morbid volt a kisgyermekek esetében. A halottakat ünneplőbe öltöztették, és kedves kis pózokba rendezve bájos képeket készítettek róluk. A korabeli fotográfusok szlogene a szolgáltatáshoz az volt, hogy "Memento mori: Remember, you must die", azaz "Emlékezz, mindenkinek meg kell halni!" Ez a szokás aztán elterjedt az Egyesült Államokban és Kanadában is.

Tekintetbe véve a ház korát, nem volt meglepő, hogy egykori lakói általában saját szobájukban szenderültek jobblétre, de azért ezekkel a képekkel szembesülni mégiscsak hátborzongató volt.

Mivel még nem szállt le az éj, úgy döntöttem, keresek egy kellemes éttermet, megvacsorázom, majd alszom egy jót. Ám a vendéglátós nem igazán nyugtatott meg, mikor hallotta, hol szálltam meg. Csak kedélyesen csóválta a fejét, mintha azt mondaná "Ejj, csodálom, hogy oda még mennek szállóvendégek."

Egy kis borozás után visszamentem a szállásomra, de ennyi erővel akár az autóban is aludhattam volna. A ház éjjel önálló életre kelt, minden nesz sóhajtásnak tűnt. Az ősrégi ágy nyekergett, a polcok recsegtek, az ablakokat mozgatta a hirtelen támadt szél. A szobában volt egy lenyitható asztal, ami az éjszaka közepén úgy döntött, hogy hatalmas koppanással kinyílik. Ekkor nem bírtam tovább, és felsikítottam. Ám senki nem sietett a megmentésemre. Arra kellett következtetnem, hogy vendéglátóim hozzá lehetnek szokva az efféle éjszakai hangokhoz. A továbbiakban egy szemhunyásnyit sem aludtam...

Másnap alig vártam, hogy távozhassak. Hajnal ötkor már talpon voltam, csakúgy, mint Bennet úr, aki kedélyesen megérdeklődte, óhajtok-e reggelire tojást. Hirtelen ötlettől vezérelve elfogadtam az ajánlatát, mégse induljak üres gyomorral útnak. Az étkezés folyamán a férfi megemlítette, hogy el akarják adni a panziót, ha netán tudok érdeklődőt, szóljak. Majd ismét a lelkemre kötötte, hogy semmiképp ne vigyek el semmit magammal.

Mikor végre az autóban ültem, bekapcsoltam a kanadai country rádiót, és végre megnyugodtam. Átengedtem magam a vezetés élményének. Körülbelül 6 órával később vettem észre, hogy a szoba kulcsa nálam maradt...

Abonyi Ági novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?