Agyadra ment a jólét és az önzés, azért élsz magányosan!

Miért nem működik ma nagyon sok kapcsolat? Mert túl jól élünk. Nem szorulunk rá arra, hogy társunk legyen az élethez és annak kihívásaihoz, mert egyedül is elboldogulunk. Nem függünk senki kenyerétől, egyedülállóként is megvan a színvonal.

Nem kell alkalmazkodni senkihez, nem kell a rigolyáinkról lemondani. Kényelmes így. Közben pedig rohadtul magányos is. Pont azért, mert nem vagyunk rászorulva senkire, nem is nagyon törjük magunkat egy párkapcsolatért. Nem viseljük el a problémákat, mert nem kell elviselni. Nem alkalmazkodunk, mert nem muszáj. Nem gyakorlunk empátiát, hiszen miért legyünk bárkivel is megértőek? Nem gondolkodunk többes számban, az fárasztó és problémás. Nem számít senki és semmi, csak az ego. Mert túl jól élünk...

Semmi sem szab gátat az öntörvényű viselkedésünknek - mindeközben sírunk, nyafogunk, picsogunk, hogy egyedül vagyunk... Fel kéne idézni, mi volt nem is olyan régen, csak 30 évvel ezelőtt! Mondjuk úgy, hogy az "én időmben"?

Annak idején úgy kezdődött egy párkapcsolat, hogy találkozgattunk, sétáltunk és beszélgettünk. Igen, bármilyen furcsának is tűnik, hetekig csak ennyi történt. Ezek a "csak beszélgetések" voltak minden további történetnek az alapjai - vagy adott esetben ezek jelentették a kapcsolat végét. Mindent megtudtunk a másikról, amiből kiderülhetett, hogy képesek leszünk-e egymással hosszabb távon is együttműködni.

Na, nem arra gondolok, hogy egy-két hónap után már szóba került a házasság... Hanem arra, hogy megismertük annyira a másikat, hogy világossá vált: érdemes-e a dolog a folytatásra. Nem siettünk, nem rohantunk sehova. Kivártuk a legjobb pillanatot arra is, hogy testileg egymáséi legyünk.

Forrás: Shutterstock

Persze, akkoriban sem a nászéjszakán történt meg az első együttlét, de nem is bújtunk rögtön ágyba egy vagy két találka után. Úgy véltük, hogy nem az a fiú/lány alkalmas az együttélésre, aki jó az ágyban, hanem fordítva: azzal lesz jó az ágyban is, akivel jó együtt élni. Mi már akkor többes számban beszéltünk, amikor még csak pár hete jártunk. Természetes volt, hogy kettesben mentünk moziba, házibuliba, diszkóba. Miért tettük mindezt? Mert minél több élethelyzetben meg akartunk győződni a másik fél reakcióiról, nézeteiről.

A fiúk tudták a dolgukat, ismerték az udvarlás fogalmát, nem voltak se neveletlenek, se udvariatlanok. És a lányok sem adták oda magukat csak úgy... Félre ne értsétek, nem fényezni akarom a korosztályomat. Nem voltunk se szentek, se angyalok, de a csibészségeink sosem léptek át egy egészséges határt. Ezt nem mindig érzem a mai fiataloknál.

Kellett egy társ, mert akkoriban egyedül nem tudtunk volna elindulni az életben. Egy fizetés még az albérletre is kevés volt, nemhogy lakásvásárlásra. De persze nem csak ez motivált. Érzelmileg is fejlettebbek voltunk, szeretetet akartunk adni és kapni. Cserébe pedig megtanultunk alkalmazkodni, lemondani az egyéni célok eléréséről - megtanultuk elviselni, megérteni és elfogadni egymást.

Ma túl jól élünk. Nem kötelező semmi, nem kell viselkedni, a sor elején vágtat az "én", és valahol hátul kullog a "mi". Tisztelet a kivételnek, akiket nem negatív irányba terelt a változás szele. Remélem, többségben vagyunk azok, akiket nem befolyásol semmilyen vihar, és kiállunk a maradinak tűnő értékek mellett...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?