15 évig hazudtam magunknak, hogy nem szeretlek!

Tizenöt átkozottul áldott évvel a hátunk mögött, könnyekben fürödve, mégis fülig érő szájjal csúsznak most ujjaim egyik betűről a másikra a klaviatúrámon. Olyan ambivalens, ami történik velünk, hogy nem tudom hűen visszaadni a szavak által.

Furcsa az egész. Amikor épp kilépsz az életemből, bár valami megszakad bennem, de mégis valahogy csak egyre erősebb kötelékké fonja össze magát a bánat és öröm, valahol a szívem mögött. Elbújva, hogy se ne lássam, se ne érezzem ezt, amíg nem vagy mellettem újra. Immár tizenöt éve.

Ha csak leírom, belesajdul a szívem. Mintha még tinik lennénk. Mintha ma lett volna az első randevúnk. Már az is sokat sejtetett a jövőnket illetően. A randink, ahol a temető sírboltjai között sétálgattunk egymás mellett szorosan, a koromsötétben. Az első találkozás, ahol meg sem fordult a fejemben, hogy sok év elteltével annyira fontos leszel, amennyire az első randin megleptél.

Olyan sokszor nyomtam már el magamban mindent, amit irántad érzek! Olyan sokszor próbáltam már hazudni magamnak, és ami még rosszabb, hazudni neked, hazudni a világnak! Persze, akik ismernek minket, azok pontosan tudták, hogy nem mondtam igazat. De olyan könnyű volt elmenekülni az érzéseim elől, elbújni más kapcsolatok mögé, olyanokkal, akik egyszerűbb, élhetőbb jövőt ígértek nekem.

Olyan könnyű volt nekem is élni a rózsaszín életet, olyan szép volt elhinni, hogy szerelem az, amiben éppen vagyok. És tényleg, mind majdnem az volt. Persze amíg nem tudtam visszatekinteni úgy a múltamra, hogy igen, ő volt az igazi, az egyedüli, és valójában a többi mind csak az árnyékában élt - addig én sem láthattam ezt tisztán.

Forrás: Shutterstock

Legbelül, a szívem legféltettebb, lakatokkal őrzött csücskében érzem, és az agyam elnyomott zugában tudom, hogy ez valósággá válik majd. Nem tudom, mikor, és azt sem tudom, miért vagyok ennyire biztos benned még most is, de az vagyok. Nem akarom, hogy félj, nem akarok megint 15 évet várni arra, hogy a szíved erőt vegyen magán, és őszintén kiadja az évek alatt felgyülemlett őszinte érzéseit. Én csak attól félek, hogy hogyan éljük majd túl ismét az egymástól elszakadást.

Nem akarom, hogy megint az legyen, ami mindig volt, hogy amikor te akarod, én ne akarjam, és mikor én könyörgök, te lépj tovább rajtam látszólag mindenféle lelki megrázkódtatás nélkül. Nem akarom, hogy beszippantson minket ez a féltékeny színjátszó kör, amit manapság divat életnek nevezni. Én csak téged akarlak a teljes valódban. Az őszintében, igaziban, aki nem nevet a kimondott szavain - mintha csak vicc lett volna az egész.

Amikor mindketten tudjuk, hogy legszebb szerelmet engedte útjára szíved, és ezeket formálta szavakba. Nem volt ez hazugság, még ha a kívülállók számára mindvégig annak tűnt is. Mert valljuk be, így láttak minket a barátaink. Te, a Casanova, én, a naiv, idióta kiscsaj. Aztán most csak néznek, hogy mi történik, eltelt tizenöt év, és mi még mindig egymáshoz menekülünk, mikor elfáradunk az útkeresésben.

Szeretlek. Eddig hazudtam neked. Sajnálom. Magamnak is hazudtam. Könnyebb volt így. Gyáva voltam. 15 évig gyáva voltam. Egyetlenegyszer sem mondtam a csillogó szemeidbe, amit érzek, még akkor sem, mikor végre szerelmet vallottál nekem. Hibáztam. Féltem. És szintén féltem, mikor azt mondtam, hogy minket nem a szerelem köt össze.

Bár mindegy is, minek nevezzük. Mert nem vagyok hülye. Látom, érzem, tudom - minden porcikámmal, minden sejtemmel. Nem kellenek szavak. Elég, hogy amikor hetek után találkozunk, pár percig tartjuk a távolságot, aztán a mellkasodhoz húzol, és csak szorítasz. És csak mosolygunk. Nem kell több. Szeretlek. Remélem, lesz lehetőségünk még a földi életben a nehézségek ellenére bátornak, és igazán boldognak lenni egymás mellett.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?