Tíz évig álmodoztam rólad, mire az enyém lettél!

Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy az a tíz évvel ezelőtti pillantás nem a véletlen műve volt. Előttem ültél a főiskolai padban, és semmi nem indokolta, hogy hátrafordulj. Éppen a fehér pólódat néztem, mely finoman rásimult izmos felsőtestedre.

Pont a megfelelő arányban volt kidolgozva ahhoz, hogy felfigyeljek rád. Te pedig rám néztél. Számvitel órán a többiek mindannyian a táblára vagy a füzetükre tekintettek, nehogy lemaradjon valahonnan egy szám. Mi viszont nem ezzel foglalkoztunk, mert valahol éreztük, hogy ami most történik, sokkal nagyobb hatással lesz a későbbi életünkre, mint az, amiről az oktató beszél.

Hátrapillantottál a vállad felett, szemed csibészesen csillogott. Pontosan tudtad, kire kell nézned a sok lány között, hogy én vagyok az, aki szenvedélyes, vágyakozó tekintettel téged figyel. Láttam a fejed mozdulatát, megtehettem volna, hogy gyorsan a füzetem felé fordulok, de azt akartam, hogy tudd: tetszel. Hogy jelezzem, jó érzés a számok helyett téged nézni és arról fantáziálni, hogy valahol máshol vagyunk, ahol a testünk közel van egymáshoz. Ahol átölelsz, a hajamat gyengéden a fülem mögé teszed, és megcsókolsz.

Abban a percben éreztük, hogy ez valaminek a kezdete lehet, egy izgalmas kalandé, amelyről egyikünk sem tudja, hova vezet, csak azt, hogy kihagyhatatlan. Emlékszem, egy fél pillanatra eszembe jutott, hogy írnom kellene valamit a füzetembe, de az azt jelentette volna, hogy addig leveszem rólad a tekintetemet. És amíg te sem tetted, én sem akartam.

Az év utolsó előadása volt, óra végén pedig hatalmas káosz lett. Elsodródtunk egymástól, és három hónapot kellett várnom izgatottan, türelmetlenül, hogy újra találkozzunk. Szeptemberben csalódottan döbbentem rá, hogy ezt a félévet nélküled kell elkezdenem. Nem jöttél többet, és nem tudtam rólad semmit. Az a tíz perc jutott csupán nekünk - tíz olyan perc, amely egy izgalmas, közös életet vetített előre, ami azonban abban a pillanatban kegyetlenül fájdalmasan szertefoszlott.

Forrás: Shutterstock

Évek teltek el anélkül, hogy bármit is tudtunk volna egymásról, mígnem egy workshopon a sors úgy gondolta, egymás mellé ültet minket. Későn érkeztél, helyet kerestél, és boldogan pillantottál a mellettem lévő üres székre. Egy mosollyal köszöntünk egymásnak, miközben a szívem hevesen vert, azon aggódva: vajon egy újabb esélyt kaptunk, vagy csak véletlen találkozásról van szó?

Nem szóltunk semmit, de a tekintetünk mindent elárult. A szünet pedig megadta a választ a kérdésre. Se te, se én nem találtuk meg életünk párját, mert a lelkünk mélyén tudtuk, hogy az csak gyenge másolata lenne annak, akit már ismerünk.

Igen, a tíz évvel ezelőtti hosszan tartó pillantásból mindketten tudtuk, hogy egymást akarjuk, és ez a vonzalom az évek múltán sem csökkent semmit. Izzott körülöttünk a levegő, a tekintetünk lángolt a szenvedélytől, ugyanúgy, mint régen. Lehet, hogy csak azért teltek el az évek, hogy megismerjük a világot, magunkat, és a következő találkozáskor már ne szalasszuk el egymást a fiatalság "majdcsak lesz valahogy" könnyedségével.

Meg kellett tanulnunk, hogy ha nem vesszük kezünkbe a sorsunkat, akkor a véletlenre várva értékes évek telnek el. Így is rátaláltunk egymásra, csak éppen időt veszítettünk. És akkor ott a szünetben megtörtént, amire már évekkel ezelőtt vágytam. Olyan közel ültünk egymáshoz, amennyire csak lehetett, finoman megfogtad az arcomat, és lágyan, mégis szenvedélyesen megcsókoltál. Ugyanazt a tüzet láttam a szemedben, mint abban a tíz évvel ezelőtti tekintetben, ami rabul ejtett.

Ferencz Gabriella novellája

 

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?