Ha a pokolba kívánsz egy másik nőt, irigy vagy rá!
Már nagyon éhes vagyok, ergo türelmetlen is. Haladjon már a sor, kapjam már meg a kajámat végre! Akarom, hogy látszódjon a türelmetlenségem. Próbálok elégedetlen arcot vágni, hogy mire kell már ennyit várni?!
De a hosszú sorban fel sem tűnik senkinek, főleg nem annak, aki a pultnál éppen kiszolgál. Az orromon jó hangosan kifújom a levegőt, de ezt is inkább csak az előttem álló hallja - nem, nem hallja, mert a nő a pultnál annyira hangosan beszél. Oké, gondolom, akkor szemet forgatok, de ezzel ismét csak magamat szórakoztatom, mert igazából senkit sem érdekel, a többiek is itt szívnak velem a sorban.
Az éhségtől pedig kiélesednek a máskor elnyomott érzékszerveim, így a hallásom is. Hogy eltereljem a figyelmemet a várakozás kínjairól, elkezdem figyelni a nőt a pultnál, hogy miről beszél. Hangos volt eddig is, de a saját problémámmal voltam elfoglalva, annyit érzékeltem belőle mindössze, hogy jár a szája. Most hagyom, hogy a hang mellé a szöveg is megérkezzen hozzám.
- Az a szemét, soha nem dolgozott, most meg viszi mindennek a felét. Ráadásul ugyanabba a lépcsőházba költözik, és pont a velünk szemben lévő lakást vette meg, hát ki a franc akarja látni nap mint nap?! Inkább a hátam közepét - mondja, én meg gúnyosan elvigyorodom. Mekkora kitolás azzal szemben lakni, akit ennyire nem bírsz!
- Jó, szült négy gyereket, meg fel is nevelte őket - hallom a folytatást. - És ő intézte mindig a papírmunkát a férjének, de ez amúgy is női munka, nem? A pénzt a férfi kereste. Gyarapodtak is, kocsik, lakások, de neki nem volt benne része, mert az nem munka, ha nem mész el otthonról!
Ki ez a szemét, aki képes így nyilatkozni egy másik nőről, kapom fel a fejem, és már dühös is vagyok.
Aki így beszél - mint közben kiderül - a sógornőjéről, az hogy beszélhet másokról?! Mekkora kétszínű mocsok, tutira csak így, a háta mögött ócsárolja. Csak az a munka, amit munkahelyen végeznek? Ekkora hülyeséget! Azt kívánom, amikor kilép innen, csapja el az autó, ennyivel könnyebb lesz a Földnek, egy gonosszal kevesebb.
De aztán elszégyellem magam. Nem kívánhatok ilyet senkinek, hogy ennyire rossz történjen vele, akkor sem, ha megérdemelné. Bünteti ő saját magát a keserűségével. Most értem meg: valójában irigyli azt a nőt. Hogy négy gyereke van, és így is el mert válni, hogy új életet mer kezdeni, hogy a férje kifizette, szerencsére, és EZT neki végig kell nézni a másik lakásból.
És már sajnálom... Ennyi rosszindulattal együtt élni igazán lehúzó lehet. Nézem a feszültségtől keskeny csíkká húzódó száját, az idegességtől mély ráncokat az arcán, dühtől forgó szemeit. Egyre haragosabb, hadonászik a karjaival, és csak mondja, mondja, mondja.
Még mindig beszél, még mindig várakozunk, és én még mindig éhes vagyok, de már nem haragszom, hogy feltartja a sort. Inkább azt kívánom neki, hogy legalább egyszer az életében jól érezze magát - ha ez itt és most van, attól, hogy szidja a sógornőjét, akkor legyen ez az ő ideje. Ez az öt "jó" perc...
Nyitókép: Shutterstock