Kiszerettem belőled - már nem vagy nő, csak anya!

Azért továbbra is, mert bár házasságban éltem az apjával, ő gyakorlatilag kimaradt az életéből. Már akkor egyedülálló anya voltam, amikor még nem is. De valójában sosem számoltam azzal, hogy egyedül maradok. Mondjuk, ki számít erre?!

Fel sem merült bennem, hogy megtörténhet, mert nem ezt láttam. A szüleim, a nagyszüleim mind együtt vannak és voltak. Csak az egyik nagynéném vált el, mert ivott a férje, többet, mint amit el lehet viselni. De olyan nem történt, hogy kiszerettek egymásból, és aztán meg másba, meg olyan sem, hogy elmúltak az érzések.

Mindig szó nélkül alkalmazkodtam. Reggel vittem a lányomat óvodába, délután rohantam érte. Bár az ovi ötig volt nyitva, én meg fél ötig dolgoztam, és tíz perc alatt odaértem, legtöbbször már csak az én gyerekem volt ott, egy csúnyán néző óvónővel. Sosem tudtam, hogy más hogyan csinálja. Végül megkértem az óvodai dadust, hogy vigyázzon Rékára, vigye haza az oviból négy előtt, és játsszon vele addig, míg én haza nem érek. Na, így már jobb volt, de a lelkiismeret-furdalás nem múlt el.

A férjem persze azt mondta, hogy igazából nem is kellene dolgoznom, mert az én pénzem nélkül is el tud tartani bennünket. Nekem is jobb lenne, jobb anyának érezhetném magam, meg lenne időm mindenre. Mert szerinte egy lakás akkor tiszta, ha a fehér sportzokni talpa fehér marad akkor is, ha a konyhában és az előszobában papucs nélkül járkál az ember. Hát persze, hogy sokszor elbuktam a teszten.

És meleg vacsora is kéne. Mert egy család együtt étkezik hétköznap este, főtt ételt. Igaz, ő a legtöbbször haza sem ért a munkából, így csak kettesben vacsoráztunk a lányommal. Aztán amikor hallottam a garázsajtót, rohantam a konyhába, hogy megmelegítsem az ételt, gőzölögjön, amikor hazaér. Meleg vacsora, megfürdetett, tiszta gyerek, ápolt asszony, ez volt minden este.

Amikor először éreztem azt, hogy jaj, de jó ez a szabad este, nem kell főzni, mert a férjem csapatépítőn van és nem jön haza, haragudtam magamra. De aztán megszoktam. Egyre többször nem jött haza, nekem meg nem kellett meleg vacsorával várnom, és úgy éreztem, jól jártam.

Aztán egy őszi este, amikor Réka elsős lett, és éppen a hetes szám írását gyakoroltuk, a férjem azt mondta, ő ezt nem bírja. "Mit nem bírsz? - kérdeztem. - Hát csak most jöttél haza, én meg öttől ezt a tetves számot gyakorlom a gyerekkel." "Elmúlt, ne haragudj"- mondta. De én ezt sem értettem. Mi, mi múlt el?

"A gyereknek az anyja mellett a helye - mondta a bíróságon, amikor az elhelyezésről kellett dönteni. - De szerintem a feleségem nem volt jó anya. Szóval, azt szeretném, hogy ne nála helyezzék el a gyereket, inkább legyen közös felügyelet. Hogy velem és az új élettársammal is sokat lehessen Réka, és ne csak olyan női példát lásson, aki mindig rohan, meg leckét ír vele, vacsorát főz, vagy éppen takarít. Hanem olyat, akivel lehet beszélgetni, figyelni tud a párkapcsolatára is, szórakoztató, és jó társaság."

A gyereknek az anyja mellett a helye, döntött a bíróság, és közös felügyeletet állapított meg - az apja hétköznap is láthatta, nem csak minden második hétvégén...

Nyitókép: Shutterstock