A legkegyetlenebb módon vetettél véget a szerelmünknek!

Ha nem menekültél volna azonnal, akkor lett volna lehetőségem bebizonyítani, hogy igenis fontosabb vagy nekem majdnem mindennél. Ám te megoldottad úgy, ahogy neked jó volt. Úgy, ahogy csak neked volt jó. Nem hagytál rá időt - egy hónapot, de még egy napot sem -, hogy megoldásokat keressünk. Egyszerűen azt a másik férfit választottad helyettem.

Nem az fájt, hogy elhagytál, nem az volt a legrosszabb, hogy újra egyedül kellett élnem. Előtted is volt rá példa, kibírtam. Az volt a felfoghatatlan, ahogyan ezt tetted. Nem szóltál egy árva szót sem, nem panaszkodtál, csak egy napon arra ébredtem, hogy nem jön tőled a szokásos reggeli üzenet - aztán délelőtt sem írtál. Felhívtalak, hogy mi a baj, te pedig kurtán, fél szavakkal hoztad a tudomásomra, hogy egy kis szünetet akarsz a kapcsolatunkban.

Eljátszottad, hogy szeretsz, és csak gondolkodási időt kérsz, hogy rendezni tudd magadban az érzéseidet. Nem akartad se megbeszélni, se megoldani a problémát, anélkül léptél, hogy egyáltalán közölted volna, mi a baj. Pedig ha adsz egy esélyt rá, hogy kifaggassalak, akkor rájöhettem volna, hogy miért nem érzed jól magad mellettem.

Korábban is túléltem már szakításokat, nem te voltál az első, aki kiadta az utamat, de egyikbe sem haltam majdnem bele - talán, mert értettem, hogy miért lett úgy, ahogy. Veled éltem át először, milyen is az, amikor úgy tűnik el mellőlem valaki, hogy nem köszön el, és nem zárja be maga után az ajtót. Sőt, résnyire még nyitva is hagyja, hogy hasztalanul reménykedhessek.

Ha vége lesz egy kapcsolatnak, minden búcsú fáj. De ha búcsú nélkül van vége, akkor olyan az egész, mint egy nyitva hagyott, befejezetlen könyv, ami arra vár, hogy újra és újra levegyük a polcról, kinyissuk és beleolvassunk. Reménykedve vártam minden másnapot, bizakodva néztem a jövőbe. Bíztam benne, hogy előbb-utóbb felhívsz, rám írsz, visszatérsz... ha nem holnap, akkor majd azután, vagy a jövő héten.

Nem fogtam fel, hogy a kapcsolatunk meghalt, te pedig egy temetetlen halottat hagytál magad után. Még a gyászra sem volt lehetőségem. Csak úgy félbeszakadt az egész, mintha egy regény kellős közepén tartva valaki kitépné a kezedből a könyvet.

Lassan gyógyulni kezdtem. Nem ment könnyen, olyan volt, mintha újra kellene tanulnom járni vagy lélegezni, de sikerült. Ma már csak egy szomorkás félmosollyal emlékezem rá, egykor milyen sokat jelentettél nekem...

Nyitókép: Shutterstock