Amikor tudod, hogy menned kéne, de valami mégis visszatart...

Ismerős lehet az érzés, amikor egy kapcsolat elején szíved szerint csak az
új pároddal lennél. Állandóan mosolyogsz, és minden beszélgetésedbe bele szeretnéd
szőni valahogy őt is.

Ilyenkor elhiszed, hogy ez a varázslat örökké fog tartani, és van, hogy tényleg így is van. De most beszéljünk arról az esetről, amikor nem tart örökké!

Sok esetben nem tudni miért (máskor pedig pontosan tudjuk, miért), de lassacskán odalesz a rózsaszín köd, a szerelem. Ekkor még persze küzdesz: próbálod visszahozni, ami eltűnni látszik, és legkevésbé sem szeretnél lemondani az egykori boldogságról. Persze van, hogy sikerül visszajönni a halál torkából, de mi van, ha nem?

Tudod, hogy lépned kéne, de...

Inkább a másikra hárítod a felelősséget, hiszen addig se neked kell foglalkozni vele. Nem akarod elfogadni, hogy új életet kell kezdened, hogy egyedül kell tovább gyűrnöd a hétköznapokat, és azt hiszed, ha nem pillantasz rá a problémákra, akkor azok sem látnak téged. Pedig de!

Aztán jönnek a kifogások: a közös hitel, a közös porcelán étkészlet, az együtt vásárolt karton tej, stb. Persze nem mondom, hogy egy közös élet felszámolása gyerekjáték, de aki soha nem áll neki szétválasztani a szálakat, az örökké ebben a gombolyagban fog fuldokolni. És akkor még a legelterjedtebb (és egyben leghülyébb) indokról még nem is beszéltünk: "Jobb a gyereknek, ha nem válunk el."

Nem, nem jobb!

Számos kutatás alátámasztotta már, hogy a gyerekek jobban sérülnek olyan szülők mellett, akik bántják egymást egy kapcsolatban, mintha külön, de boldogan folytatnák az életüket. Ehhez a logikai következtetéshez egyébként nem is kell kutatónak lenni - de elfogadom, kívülről minden olyan egyszerűnek tűnik.

A fentiekből is látszik, hogy számos indokot lehet találni, ami miatt az ember nem lép, és
inkább elviseli a boldogtalanságot. Persze életed végéig találhatsz indokot arra, hogy most éppen miért nem jó ötlet pontot tenni a kapcsolatod végére. Azonban ez sokszor ahhoz vezet, hogy nemcsak a kapcsolatot mérgezed tovább, hanem saját magadat is - hiszen a folyamatos feszültség és boldogtalanság belőled indul ki.

Forrás: Shutterstock

Hogyan küzd a bátortalan ember?

Elkezdi a hibákat keresni a másikban: mindent, amit korábban aranyosnak gondolt,
egyszer csak visszafordíthatatlanul idegesítőnek érez. Persze tudat alatt, de folyamatosan hergeli a másikat, hogy oka legyen haragudni rá. Minden rezzenésében a hibát keresi, hogy azt érezze, ő már nem az az ember, aki volt, akit valaha szeretett.

Reménykedik benne, hogy a párja észreveszi a változást. Azért gerjeszti a vitákat, hogy végre benne is tudatosuljon: lépni szeretne, csak nem mer, valami visszatartja. Ez pedig végleg megpecsételi a kapcsolatot. Az ilyen párok egy idő után eljutnak oda, hogy már nem tudnak szépen beszélni egymással, és semmi jót nem látnak a másikban.

De sokszor ennek ellenére is együtt maradnak, hiszen a másik ember is ugyanúgy fél: észreveszi, hogy a párja hergelni próbálja, de ő sem olyan bátor ahhoz, hogy kimondja a bűvös szót, ezért inkább mindketten szenvednek tovább. Eleinte csendesen, aztán hangosabban...

Vajon megéri ez így neked? Miért nem vetted észre korábban a problémákat, és miért nem kezdtél el dolgozni rajtuk akkor, amikor még lehetett volna? És egyáltalán, mégis mi az, ami ennyire visszatart attól, hogy megtedd az első lépéseket a különválás felé?

Hiszen szenvedsz, és tudod, hogy nem is lesz jobb a helyzet. Vajon a párodnak megéri? Ő azt hiszi, hogy csak pillanatnyi zárlat van a fejedben, és egyszer majd újra szeretni fogod? Netán ő is látja, amit te, csak ugyanúgy gyáva lépéseket tenni? Talán érdemes lenne végre őszintén beszélgetnek egymással, és közösen megválaszolni ezeket a kérdéseket.

Kara Móni

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?