A szerelem önmagában nem oldja meg a problémákat!

Írtam én már abortuszról, monogámiáról, megcsalásról, de most újságírói karrierem legprovokatívabb mondatát fogom leírni: nekem nem tetszett a Kaliforniai álom. Igen, az a film, ami kb. minden díjat bezsebelt, és milliók rajonganak érte.

Oké, nem azt mondom, hogy utálom, de így döbbent értetlenséggel figyeltem, hogy mennyi ember van oda meg vissza érte. Majd szépen lassan rájöttem, hogy miért. És ez a felismerés nem tölt el örömmel. Inkább aggasztó.

Ha még nem láttad a filmet

Spoiler!

Bevallom, csak egyszer láttam a filmet, és most emiatt a cikk miatt nem fogom újranézni. Így csak kábé vannak meg a részletek. A film nagyjából arról szól, hogy egy feltörekvő zongorista és egy szintén feltörekvő színésznő jól egymásba szeret. Olyan egymásért megküzdős, nagyon lángolós szerelemmel. Aztán, amikor fent kéne tartani a kapcsolatot, valahogy minden fontosabb lesz - meghallgatások, fellépések stb. És aztán jön egy nagy lehetőség, ami azzal jár, hogy egyikük vagy feladja az álmait (legalább egy időre), vagy szakítanak. Ők pedig szakítanak.

Aztán jön a zárójelenet: évekkel később, befutott művészként újra találkoznak - már mindketten házasok. És ekkor jön egy flashback egy alternatív befejezésről - ha anno kitartanak egymás mellett, most együtt lehetnének boldogok, és arra is találtak volna megoldást, hogy valamilyen módon mindketten megvalósítsák az álmaikat. De nem ezt választották, ezért csak szomorú szemekkel, sokatmondóan nézik egymást. The End.

Szóval nem igazán váltott ki belőlem semmit a film. Emberek millióinak pedig meghatározó élmény volt. Vajon miért? És ekkor elkezdett körvonalazódni valami:

  • Eszembe jutott a páros, akik távkapcsolatban éltek, és nagyon vágytak az együttélésre. De valahogy mindig közbejött valami.
  • Eszembe jutott egy másik páros is, akik meg folyton szakítottak-összejöttek, szakítottak-összejöttek. Hol komoly(abb) dolgok miatt, hol apróságok miatt - hiszen náluk a szakítás "eszköz" volt. Aztán egyszer végleg elsodródtak egymás mellől.
  • Eszembe jutott a páros, akik azért mentek szét, mert a sok munka, hobbi, barátok, sport, család, kötelezettségek körforgásában nem vették észre, hogy alig találkoznak.
  • Eszembe jutott az a páros, akik azért szakítottak, mert "még nem élték ki magukat". De azóta is magányosak.
  • Eszembe jutott a páros, akik azért mentek szét, mert minden vitából presztízs kérdést csináltak. Egyikük se akart egyetlen csörtéből sem vesztesen kijönni. Soha.
  • Eszembe jut a páros, akik azért mentek szét, mert túl cikinek tartották, hogy párterápiára menjenek. Pedig csak egy kis támasz kellett volna nekik.
Forrás: Shutterstock

És eszembe jut az a sok komment, amit erre kapni fogok: "Ha nem tudták megoldani, nem is voltak egymáshoz valók." "Ha igazán szerették volna egymást, megoldották volna." Na, itt van a kutya elásva! Valamilyen okból elterjedt az a nézet, hogy a szerelem mindent megold. Ha nem oldódott meg minden, nem is ő volt az Igazi! Micsoda csodás felmentés ez! A saját felelősségünk áttolása a "sorsra". Zseniális!

Pedig ez brutál nagy tévedés. Most kapaszkodjon meg mindenki: attól, hogy összetartoztok, még nagyon is el tudjátok rontani! Nem szeretnék belemenni abba, hogy van-e "Nagy ő", vagy hány van. Annak érdekében, hogy átmenjen az üzenet, tételezzük fel: ha véletlenül létezne is az Igazi, és egyenesen a Jóistentől kapnál hitelesített okiratot, hogy ezt az embert kifejezetten neked teremtette, akkor is szét tudnátok barmolni a kapcsolatot. És még különösen hülyének se kell lenned hozzá!

Megjegyzés: Van olyan, hogy a szerelem tényleg nem valódi, vagy megoldhatatlan egy helyzet, és ezért megy gajra a kapcsolat. De a sok önsorsrontó drámázáshoz viszonyítva meglepően ritka, amikor TÉNYLEG ez tesz tönkre egy kapcsolatot.

Sose értettem, hogy szociológusok miért hibáztatják Hollywoodot a generációnk kapcsolati fiaskóiért - én soha egy percig se gondoltam, hogy az mindent megold, hogy a romantikus filmek hőse és hősnője ellovagol a naplementében. De ezek szerint, mások nagyon is elhitték, hogy a Jóbarátok Ross Gellerje és Rachelje az életben is egymás mellett kötnének ki a sok szakítás után. Elhitték, hogy a Mr. Bigek sok éven át szívathatják a Carrieket, hisz a nők a végén úgyis megvárják, amíg jó útra tér a tékozló férfiember. Meg bármelyik filmjében játszhat Reese Whiterspoon utálatos némbert, végül úgyis lesz egy pasi, aki kivárja, hogy észhez térjen.

Szóval a popkultúra miatt emberek milliói hitték el, hogy a "végén úgyis minden jóra fordul" - akármennyi rossz döntést hoznak.

Aztán megnézték a Kaliforniai álmot, és sokkot kaptak. Bennük sosem merült fel, hogy a szerelem nem garancia, hanem csak egy erő, amit használni lehet. De nem arra, hogy minden problémát és nehézséget a végtelenségig elviseljetek - hanem, hogy együtt megoldjátok azokat! Ám hiába van meg a szerelem nyújtotta erő, ha nem használjátok, nem fog megoldani semmit. Akkor sem, ha tényleg igazi szerelem volt.

Talán ezért van az, hogy újabban nem kellenek külső nehézségek (háborúk, családi kényszer, ármány, szegénység, sorscsapások, gonosz boszorkány, sárkány stb.), hogy boldog kapcsolatok tönkremenjenek. Saját döntéseinkkel szabotáljuk a saját boldogságunk. Az a mi generációnk nagy tragédiája, hogy már tragédiákra sincs szükség a boldogtalansághoz.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: AFPforum

    Ezt olvastad már?