"Matrica" nő voltam: Addig tapadtam a pasimra, míg kidobott!

Amikor belépünk egy új kapcsolatba, mindannyian elveszítjük magunkat egy kicsit. Az összes gondolatunk folyamatosan a másik körül forog, semmi mást nem szeretnénk, csak vele lenni.

Hirtelen soha nem tapasztalt vágyaink támadnak, szárnyalunk. Olyan, mintha valami mágikus erő kerítene bennünket hatalmába, ami ellen lehetetlenség küzdeni. Ez teljesen normális. A probléma ott kezdődik, amikor valaki valósággal összenő a párjával, azért, hogy a kapcsolatot a lehető legszorosabbá tegye. Pedig ez a mániákus rákattanás nagyon veszélyes tud lenni.

Én is ilyen voltam. Egy igazi "matrica nő", aki kétségbeesetten vágyott szeretetre, ölelésre és közelségre. A legutóbbi kapcsolatomban minden korábbinál jobban rám tört a kötődéséhség, de ezt csak utólag értettem meg. Az természetes, hogy a kezdeti időszakban tombolnak az energiák, nálam viszont a "rózsaszín ködös" hónapok múlásával sem hagyott alább a lelkesedés. Olyan magas fordulatszámon pörögtem, hogy a pasim alig bírt követni.

Intézkedtem, szervezkedtem, terveztem a közös jövőnket. Ő volt a szenvedélyem. A valóra vált álmom. A barátom, a lelki társam, a nagybetűs Férfi, aki értelmet adott a napjaimnak. Minden szabad percemet rá fordítottam, hétvégenként mentem vele a szüleihez, a barátaihoz, még síelni is megtanultam a kedvéért. (Pedig mindig is utáltam a telet!)

Hosszú idő után újra elkezdtem örülni a reggeleknek, és a világ legszerencsésebb nőjének éreztem magam a kedvesem oldalán. Teljesen elmerültem ebben a varázsporos mámorral meghintett tündérmesében, és észre sem vettem, hogy ráment az életem a megfelelésre.

Ordítóan nyilvánvaló volt, hogy itt bizony komoly problémák vannak, de elvakított a szerelem. Abbahagytam a jógázást, pedig korábban hetente kétszer jártam órákra a csoporttársaimmal. Elszigetelődtem a barátaimtól, és anyámmal is megromlott a kapcsolatom, legfeljebb félévente mentem haza.

Forrás: Shutterstock

Ragaszkodtam a páromhoz, és ragaszkodtam a ragaszkodásomhoz. Ha néha elment bulizni a kollégáival, vagy csapatépítő tréningre, kétségbeestem. Tudom, nevetségesen hangzik, de egyszerűen nem tudtam kitalálni, hogyan küzdhetném le a rossz gondolatokat. Olyankor egyedül gubbasztottam otthon, mint valami beteg madár, lehúztam a redőnyt, és bámultam bele a sötétbe.

Csak akkor jöttem rá, mennyi mindent adtam fel a kapcsolatunkért, amikor ez az imádott kedves elhagyott egy másik nőért. (Aki persze laza volt, könnyed és baromi önálló.)

Ott álltam sóbálvánnyá dermedten, nem értettem az egészet. Aztán szépen, lassan kitisztult a kép. Úgy gondoltam, nem vagyok elég szerethető, ha a valódi énemet mutatom, így aztán apránként elvesztettem a darabjaimat. Kiszorultam a saját lelkemből, idegenné váltam a saját testemben. Rettenetes érzés volt erre rádöbbenni. És még rettenetesebb érzés volt rájönni, hogy olyasvalakire pazaroltam az időmet, aki meg sem érdemelte.

Bevallom, nehezen találtam vissza önmagamhoz, sokat sírtam, gyászoltam a szertefoszlott álmaimat. Megszámolni sem tudom, hány irányba indultam el és hányszor kerültem zsákutcába. Vissza kellett szoknom az egyedül alváshoz, az egyedül töltött hétvégékhez, a bizonytalan kimenetelű randikhoz - lényegében mindent újra kellett építenem.

Sok időbe telt, mire rájöttem és megértettem, hogy egyedül is teljes értékű emberként tudok létezni, nem kell mindenáron kapaszkodnom valakibe. Most új életet kezdtem, és megfogadtam, hogy soha többé nem fogom alárendelni az identitásomat egy kapcsolatnak. Ilyen áron nem akarok szerelmes lenni - egyszerűen nem éri meg.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?