Nem kell mindent megtenned a kapcsolatodért!

Olvastam egyszer valahol, hogy az különbözteti meg az igazán sikeres embereket a többiektől, hogy miként fogadják a kudarcokat. Mert néhány sikert elérni önmagában még nem olyan nehéz, sokkal nehezebb feldolgozni egy nagyobb bukást.

Ezt a gondolatmenetet párhuzamba lehet állítani a párkapcsolati elképzelésekkel is. Hiszen ha hosszabb ideje együtt vagy valakivel - szereted, rengeteg energiát, figyelmet, érzelmet tettél a kettőtök viszonyába -, akkor nagyon nehéz feldolgozni, hogy mégsem működik. Bármennyire akarod, nem megy. Aki olyan típus, hogy tudja, dolgozni kell egy kapcsolatért, és ezért tesz is érte, annak folyamatosan ott motoszkálhat a fejében: "Valóban eleget tettem? Elég jó voltam? Mit lehetne még jobban csinálni? Miben hibáztam?"

Hiszen ugye, minden kapcsolat menthető... Ha a tiétek mégis csak egyre jobban csúszik le a lejtőn, akkor azt érezheted, hogy te vagy a hibás. Mert kevés voltál, nem voltál olyan jó, mint azok, akiknek sikerül. Ez a te személyes kudarcod. Ha annyira tökéletes lettél volna, mint hiszed, akkor a másik ezt észreveszi, értékeli és ragaszkodik hozzád. De nem kellesz neki annyira, hogy ő is eleget tegyen az ügyért.

Sokáig magunkkal lehet vonszolni egy embert egy párkapcsolatban. Ha az összes terhet a válladra veszed - lejjebb adsz az igényeidből, az érzelmi szükségleteidből, az önbecsülésedből -, akkor éveken keresztül cipelheted. Míg a másik kényelmesen heverészve terpeszkedik a válladon. Neki annyira nem fontos ez az egész, de azért nem is olyan rossz ez az állapot, hogy kilépjen belőle. Tulajdonképpen megkapja, amit szeretne, és cserébe nem sokat kell adnia.

Egy filmben hallottam egy mondatot, ami azt hiszem, nagyon igaz: "Egy párkapcsolatban az egyik fél mindig üldözi a másikat." Talán nem pontosan idéztem, de a lényeg érthető. Egy kapcsolat nincs mindig egyensúlyban. Nem úgy jön ki a száz százalék, hogy mindkét fél folyamatosan 50-50%-ot tesz bele. Lehet, hogy még a legelején a nagy lángolós szakaszban mindenki 110%-on rajong, tesz és ad, de idővel ez változik.

Hiszen az életben olykor több teher zúdul rád, ami miatt kevesebb energiád lesz, és ekkor a kedvesed törődése, figyelme segít feltöltődni. Aztán, amikor ő kerül ilyen helyzetbe, akkor te teszed ugyanezt. Ez így normális. Abba a hibába viszont nem szabad beleesni, hogy csak te teszel, te adsz folyamatosan, cserébe pedig vajmi keveset kapsz vissza. Hiába hiszed, hogy ezzel majd megmented a kapcsolatodat. Amiben csak egyedül vagy benne, az már rég nem kapcsolat. Ezért néha vissza kell venni és igenis megkövetelni, hogy a te szükségleteiddel is foglalkozzatok. Ha ez működik, és lehetsz te is az "üldözött" fél, akkor valóban menthető a dolog.

Ha viszont nem, akkor itt jön el az a pont, amikor meg kell tanulni leírni a veszteséget. Elfogadni, hogy te mindent megtettél, de ennek ellenére sem megy. Nem vagy rossz, nem vagy kevés, nem vagy értéktelen. Egyszerűen a párod többé már nem partner kettőtök viszonyában - aminek ezer különféle oka lehet.

Meg kell értened, hogy nem irányíthatod az egész világot az akaratoddal, és még a tetteiddel sem változtathatod meg mások érzelmeit, gondolatait. Ilyenkor csak annyit tehetsz, hogy minimalizálod a veszteséget, és nem mész teljesen csődbe - ami ebben az esetben érzelmi összeomlást és sok elpocsékolt évet jelenthet. Amennyire fontos, hogy egy még menthető kapcsolatért tegyünk, ugyanannyira fontos, hogy el tudjunk engedni egy már halálra ítéltet. És ezután ne saját magunkat hibáztassuk.

Nyitókép: Shutterstock