Minden nap nyugtass meg, hogy szeretsz!

Verejték önti el két tenyerem, amikor belém hasít a félelem. A félelem, amitől a szívem olyan hevesen dobog, hogy majd kiszakad a mellkasomból. Igyekszem ezeket a sötét felhőket elhessegetni a fejem felől.

Ám az érzés szinte a földhöz szegez, a felhők pedig egyre csak gyülekeznek. Nem akarok félni. Ami kialakult köztünk, az méteres gyökereket eresztett az életem talajába, és olyan természetesnek vettem, hogy nem is akartam őket kitépni magamból. Most pedig nem tudom elfogadni, hogy talán mégis erre leszek kényszerítve.

Furcsa mód nem vagyok zaklatott, csak végeláthatatlanul szomorú. Szeretném hinni, hogy ez csak egy átmeneti állapot kettőnk között, és hamarosan minden pont olyan lesz, mint pár nappal ezelőtt.

A földbe gyökerezik a lábam, ha eljutnak az agyamig ezek a félelemfoszlányok, mert már olyan biztos voltam kettőnkben. Egyre az zakatol a fejemben, hogy nem akarom azt, ami most van. Nem akarok félni. Csak a szerelmed akarok lenni, úgy, ahogy te is az enyém akartál lenni még néhány nappal ezelőtt. Létezik, hogy pár nap alatt rám untál volna? Gyilkos kétség lépdel a nyomomban.

Tik-tak. Mintha egy időzített bomba lenne ez a feszültség kettőnk között, és én nem tudnám, melyik vezetéket kell elvágnom ahhoz, hogy minden rendben legyen. Pedig az idő ketyeg, és én sunyi módon kis apróságokba kapaszkodva próbálom elkerülni a nagy döntést, bár tudom, hogy az életünk terhei alól nem kereshetünk és semmilyen módon nem kaphatunk kibúvót.

Nem mindenki olyan szószátyár, mint én. Nem mindenki olyan típus, hogy ezerszer elmondja, amit gondol. Én szeretek egy dolgot milliószor átrágni. Ezért furcsa, hogy te más vagy. Míg nekem be nem áll a szám, és fáradhatatlanul gépelem a gondolatokat, te a két tenyeredbe fogod az arcom, és csak mosolyogsz rám, de nem szólsz semmit. Hagyod, hadd higgyem el, amit a szemedben látok. Hagyod, hogy minden érintésed, minden csókod függővé tegyen. Függővé - tőled.

Forrás: Shutterstock

Sajnos hiába tetted világossá, hogy te mindent egyszer mondasz el, mert az én lelkem már olyan viharvert, hogy néha túlságosan is igényli a gondoskodást. Azt, hogy mikor elfárad, ezerszer is hallja, mennyire szereti a társa. Talán nem lenne baj, hogy te nem ilyen vagy, ha teljesen biztos lehetnék a dolgomban, de sajnos nem vagyok az.

Állok az erkélyem ajtajában, és két kézzel szorítja hátulról a torkomat a kétségbeesés. Pár szó hetekre le tudna nyugtatni, de helyettük csak a kétség áraszt el, és hiába menekülök, beférkőzik az agyamba. Nem arról van szó, hogy benned nem bízom, hanem arról, hogy magamban nem. Nehezemre esik elhinni, hogy tényleg létezik az, amit átélünk, ugyanakkor tudom: épp ezzel gyilkolhatom meg a kettőnk szerelmét.

Fájnak a kétségek, a tudatlanság, a tehetetlenség, valamennyi negatív érzelem egyidejűleg próbálja széttépni bennem a szép emlékeket, de próbálok minden erőmmel ellenállni. Megöl a bizonytalanság, a félelem, a puszta gondolata is annak, hogy talán mire holnap felébredek, már nem leszel nekem. Próbál az agyam színpompás, boldog szerelmet vetíteni elém, de én, aki csak szavakból értek, megnémulok, ha a szívem szavak helyett csak hallgatásra talál.

Őszintén hiszem, hogy amin most keresztülmegyünk, valójában egyedül csak az én képzeletemben létezik, és mire kinyitom a szemem, te újra úgy szorítasz majd magadhoz, mint alig néhány nappal ezelőtt.

Mert ugye, ami valódi, az soha nem múlik el...?!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?